Blog – 2021. április 23.

Izgalmas hónapok vannak mögöttünk és az elmúlt évek legvontatottabb tavasza zajlik éppen. Visszaolvasva a jegyzeteimet, 2017-ben kb. egy hónappal hamarabb fakadt a szőlő, mint idén, ez egészen elképesztő különbség. A vírushelyzet miatt nem volt nagy a pörgés az elmúlt hónapokban, így volt némi idő átgondolni az elmúlt öt év történéseit, hogy honnan indultunk, hol járunk most és hol tarthatunk majd mondjuk újabb öt év múlva. A kisebb számvetésnek az is lehetett az apropója, hogy furcsa érzéseket kelt az emberben, ahogy látja maga körül a nagy magyar bor(ász)valóságot, benne csődbe ment szereplőkkel, földre zöldszüretelt 12 százaléknyi magyar terméssel, gatyaletolós facebook-os világvége leárazásokkal, karantén online-borkóstolókkal vagy az állami támogatások elosztási botrányaival. Ki miért tart ott ahol és mégis mi várhat ránk a következő években?

Ha összegezni kellene a mögöttünk hagyott fél évtizedet, azt gondolom, nem lehetek elégedetlen. Habár az út eleje sok buktatót rejtett – hiszen számos hasonló körülmények közt elindult borászati vállalkozás bukik el már az eső években -, nekünk sikerült venni az akadályokat és ma már talán elmondhatjuk, hogy kinőttünk a fűből, picit már védettebb állapotban vagyunk, mint pár éve. Mindezt úgy, hogy a területalapú támogatásokon kívül 2021-ig más forráshoz nem jutottunk. Sikerült 5,5 hektárig eljutni, ésszerű birtoknövekedési szempontokat betartva. Teljes termőre fordulás esetén évi közel 20 ezer palackkal számolhatunk, ami már látható mennyiség, főleg, hogy nincsenek nagyüzemi céljaink. Idén 3 éve kezdtük a tanúsított átállást az ökológiai művelésre, ami kulcsfontosságú lehet majd a piaci bővülésnél, főleg az export eladások során jelenthet majd nagy segítséget. Kialakítottunk egy életképes kis csapatot, bár nem fiatal a társaság, de szakmailag jó munkát végeznek és számíthatok rájuk. Technológiailag – sem szőlészeti, sem borászati területen – lényegében nem tartunk sehol, amibe a magunk szintjén sok pénzt fektettünk az ültetvényeken kívül, az a hordó-állomány, minden más lényegében olyan szintű, hogy nagyapám pincéjében is lehetne. Szőlészeti oldalon néhány minőségi kéziszerszámot leszámítva még ennyink sincs, szóval mindkét fronton volna bőven mit fejleszteni. Ugyanakkor – lassan 5 évjáratot magunk mögött tudva – talán kijelenthető, ezzel a felszereltséggel is lehet értékeset alkotni, így is eljuthat az ember jegyzett szintekig. Hosszabb távon talán pont ez a körülmény-rendszer lesz az, ami ütésállóvá tehet egy birtokot, hiszen itt minden fejlesztés óriási előrelépés, az addigi körülmények jelentős megváltoztatása, és ha ezek nélkül eddig sikerült boldogulni, a jobb körülmények között remélhetőleg még jobban fog. Ugyanakkor – félretéve a jég hátán is megélő, számkivetett bükki borász romantikáját – nyilvánvalóan fájdalmas érzés azt látni, hogy egyes hazai szereplők hozzánk képest milyen sebességgel fejleszthetnek, akár olyanok is, akik még egy liter bort nem készítettek az életben. Már épül a pince, meg a vendégház, új traktor áll az udvaron, anélkül, hogy bárkinek be kellett volna bizonyítani: igen, itt egy elszánt, motivált, a magyar szőlő- és bor mellett elkötelezett, dolgozni vágyó és tudó vállalkozást sikerül(t) támogatni mindannyiunk közös pénzéből. A magyar szőlő- és borágazat totális megújulásra érett, félő azonban, hogy a jelenlegi változási folyamatok ismét nem fogják kiváltani a várt hatásokat. Lesz majd új bortörvény, meg marketing-keret, meg fehéredő gazdaság, meg toronyóra lánccal. A minap egy bruttó 307,- forintos oltalom alatt álló földrajzi jelzésű bort találtam az egyik szupermarket polcán. Közben a források hazai elosztása furcsa képet mutat és a sebessége is elképesztően lassú. Az én telepítési ügyem nagyjából 850 napja nem jutott el döntésig. Persze, lehetséges, hogy ez csak a hozzánk hasonló kicsik szintjén van így, de biztosak lehetünk benne, hogy Hans-Jürgen, aki a Lajta túloldalán hozzám hasonlóan 2 hektárnyi új szőlőt telepített, már abban az évben megkapta a minden uniós polgárt megillető telepítési támogatását, míg nekem két év után még támogatási döntésem sincs. Ő már a harmadik beruházásához tud hozzákezdeni azóta, míg az én hasonló terveim kényszerűségből a fiókban lapulnak. Mégis kit akarunk így utolérni vagy lehagyni Európában? Sokszor elhangzik, hogy a közép- és nagybirtokok erősödése fontos cél, hiszen nem vagyunk hatékonyak a külpiacokon. Ha viszont körbenézek, Tokajtól a Mátrán át a Balatonig, akkor meg azzal szembesülök, hogy a kis szereplők közt nagyobb arányban vannak azok, akik jó árakon tudnak külpiacokon szerepelni, nem ritkán idehaza nincs is eladható készletük. Persze mondhatjuk, hogy ez nem mennyiség, ők sosem lesznek a klasszikus értelemben ár-érték arányban versenyképesek, mégis úgy állunk, hogy a külhoni presztízs megszerzésére döntően ők lennének képesek, aminek a hátán majd a nagyobb birtokok anyagilag is learathatják a dicsőséget. De ahelyett, hogy ezeket a példaképként bemutatható szereplőket menedzselné a saját hazájuk szakpolitikai rendszere, hogy akár „hétköznapi hősöket” gyártson belőlük, ami tökéletesen passzolna a jelenlegi bormarketing célokkal, többé-kevésbé teljesen magukra vannak hagyatva. Félreértés ne essék, én nem sorolom magam közéjük, ugyanakkor a méreteinkből adódó párhuzamok rám is igazak.

A borvidéken közben furcsa kettősség uralkodik. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a legendás Titanic-on hajózna. A hajó orra jéghegynek ütközött (valamikor 1890 körül) és a süllyedés azóta egyre gyorsul. A hajó orrába ömlik a víz, néhányan az ott lévőkkel igyekszünk mindent megtenni, hogy megállítsuk a katasztrófát, hiszen látható: ha nem leszünk sikeresek, mindenki hullámsírba kerül. Szivattyúzunk, próbáljuk stabilizálni a hajót, befoltozni a léket. Eközben a hajó tatján, mely megemelkedve közelebb került a fellegekhez és a teliholdhoz, hatalmas buli zajlik. Húzza a cigány a nótát, egymás hátát lapogatják a népek, összekoccannak a poharak. Borkútból folyik a bükki nedü, politikusok és borosgazdák viccelődnek egymással. Néhány nyakkendő már pörköltszaftos, ingujjak feltűrve, valaki épp az 27. (kunsági) szakmai kirándulás kalandjain nosztalgiázik. A hangulat az égig ér, mindenki úgy mulat, mintha nem lenne holnap.

Jó hírekben sincs hiány, sok munkának köszönhetően a vén-hegyi projektünk mindeközben a befejezéshez közelít. A napokban sikeresen pótoltuk a 2019-es erózió oltvány-veszteségeit és egy új sort is beszorítottunk a terület szélén. A támberendezés kiépítése a végéhez közelít, még némi huzalozás és az új oltványok karózása van hátra. Párhuzamosan a 19-es tavaszi telepítés erősebb tőkéi (nagyjából az állomány fele) idén már termőre fordul, így várhatóan idén már Furmint és Pinot noir is készül a birtokon. A metszéssel még 3 napom van vissza, ha normál tavaszunk lett volna, akkor bizony nem lettem volna kész fakadásig. Mentségemre szóljon, hogy a területek nagy százalékán kellett felújító munkákat végezni vagy tőkeformákat kialakítani, ami lényegesen időigényesebb, mint egy beállt ültetvényt metszeni. A kötésekkel mindenhol készen vagyunk, ahol a metszés is kész, így a területek döntő többsége rendben várja a melegebb időt. Mindenesetre tanulság, hogy 5-6 hektár körül már korábban és nagyobb intenzitással kell elkezdenem metszeni a jövőben. Ezzel a fakadási időponttal hosszú év elé nézünk, idén sem lesz augusztusi szüret. Kíváncsi leszek a növényvédelmi hatásokra is, ilyen évem még nem volt eddig. Bővültünk tavasszal Chardonnay fronton, a meglévő területeket a cserépi Csurdóka-dűlőben 1 hektárra emeltük, mindezt egy blokkban, így az öko művelésünk szempontjából és a Chardonnay Cherép jövője szempontjából is jó hírek ezek. Új fejlemény, hogy az elmúlt hónapokban több érdeklődő borosgazda jelölttel is elkezdtünk közösen dolgozni, miután néhányan bejelentkeztek, hogy szeretnének gyakorlati munkát végezni nálunk, vagy csak időnként részt vennének szőlészeti-borászati munkáinkban tapasztalatszerzés végett. Lelkesen vetették bele magukat a sűrűjébe és nekünk is jól jött sok esetben a segítségük. Reméljük, sikerül kellő tapasztalatot szerezniük és minél többen gyökeret vernek majd közülük a környéken, így motivált fiatalokkal bővülhet a Bükk.

A birtok építése újabb jelentős lépéssel folytatódik. Ha minden jól halad, a napokban sikerül megvásárolnunk egy régi családi házat Cserépváralján, ahol a tervek szerint a birtokközpont kerül kiépítésre. A település mellett számos érv szólt, sok szempontot figyelembe véve itt látom legkedvezőbbnek a jövőnk építésének helyszínét. Reméljük nekünk is sikerül hozzájárulni a kis falu fennmaradásához, párhuzamos a története települési szinten, mint a Bükknek borvidéki szinten.

Blog – 2020. október 16.

2020. október. 16.

Túl vagyunk egy újabb szüreten és annak ellenére, hogy sok még a tennivaló a pincében, jóleső büszkeséggel gondolhatunk vissza a 2020-as évre. Érdekes volt látni, hogy hogyan alakult ki szinte az utolsó pillanatra a 2016-os évvel elindult történetünk valószínűleg eddigi legígéretesebb évjárata. Merthogy év közben úgy álltak a dolgok, hogy ez az év még egy 2010-es katasztrófa is lehet (két héttel később fakadt és virágzott a szőlő az átlagosnál, aztán Medárd-nappal beköszöntött a 40 nap eső). De a végeredmény sokszor apróságokon múlik, hiszen a 40 napnyi eső végül kelet felől jött, peronoszpóra fertőzés nélkül, így a harmadik öko-évünkben kitartott a növényvédelem és a tetejébe megnyertük az utóbbi évtizedek legszebb augusztus-szeptemberét. Az összes szüretről elmondható, hogy mindig csak az utolsó napokra állt össze a kép, de akkorra igen és így nagyon komoly beltartalmú szőlőket szedtünk és vittünk a pincébe. A cukortartalmak a 20,5-24 magyar mustfok tartományban vannak, de emellett bükki szinten is délceg savakkal állunk szemben. Az évek során megtanultam, hogy a szép, érett savaktól félnünk nem kell, az idő, a hordós érlelés, vagy éppen a finomseprő majd megszelídíti az elsőre félelmetesnek tűnő összetevőket is. Ahol a kezdeti sav értékek ennél is komolyabbak, ott pedig meghagyjuk majd a német Rieslingeket és újabban a modern tokaji száraz Furmintokat dicsőségre vivő pár gramm maradék cukrot mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az idei szüret eseményeiről ismét születhetne egy toplistás kisregény. Az ökológiai művelés szerves része a gyomgazdálkodás, így a kezdetektől magam végzem a soraljak gépi kaszálását. Lényegében nem túlzás, hogy év közben szinte mást sem csinálok munkaidőben, mint kaszálok. Azért nem elhanyagolható szerencse, hogy szeretek kaszálni. Mármint géppel. Az egyedüli gond, hogy egy invazív gyomféle, az a bizonyos parlagfű nevű, olyan mértékben terjed, hogy nem nagyon tudom, milyen módon fogjuk ennek Magyarországon gátját emelni. És amikor az öko-gazda nyár végére allergiássá válik a parlagfűre, az nem éppen egy szerencsés forgatókönyv. Egy augusztusi Chardonnay-kaszálás lett végül a kritikus pillanat, ahol az elszántságom nagyobb volt, mint a tűrőképességem, de egy százas papír zsebkendő, egy szájmaszk és némi nem irodalmi káromkodás kíséretében csak sikerült lekaszálnom hat óra alatt az ültetvényt. A végére már viszketett a szemem, tele volt a fejem, a torkom, a tüdőm. Innen kezdődött a vesszőfutásom, mely több héten át tartott, többszöri gyógyszerváltás után, végül asztmás köhögésbe fordulva (a kiújuló Covid-járvány elején), így a szüret kezdetére a kistarcsai kórházi ügyeleten kötöttem ki. Nem voltam túl jól, de önkéntes bevonulásom inkább a környezetem védelmében történt, hiszen pár nappal később kezdenünk kellett a szüretet, ahol a pincében többnyire csak magamra számíthatok. Kellett a bizonyosság, hogy nem vagyok fertőzött, hiszen ilyen állapotban a nem éppen fiatal szőlőmunkás csapatomra, akikkel a szőlőt szedjük és nyugdíjas szüleimre is veszélyes lehetek. Panaszom nem lehet a kivizsgálás alaposságára, melyen végül megállapították, hogy vírusos nem vagyok, ellenben a vérvételi adatok heveny allergia-tüneteket mutatnak. Ezt követően már szinte boldogan vethettem bele magam a szőlő-betakarítás utánozhatatlan örömeibe.

A szüret nagy része rutinosan és simán zajlott, bár minden fajtánál az elmúlt öt év eddigi legkésőbbi időpontjában szedtünk. A termés mennyiségét sajnos vadkárok csökkentették, de ezzel együtt is aránylag jó évre volt kilátás. Szeptember végén aztán elromlott az idő, ám a korábbi aszályos helyzetben a föld az érkező csapadékokat gyorsan eltüntette. A szüret időpontjait általában szeretem önállóan kijelölni, kizárva minden külső nyomást, vagy befolyásoló körülményt. Például nem befolyásol, hogy egy adott dűlőben már mindenki leszedte a termést és csak az enyém díszlik a szabad ég alatt. A vége idén kicsit máshogy alakult, hiszen október első hetében már tisztán látszott, hogy október 11-én éjjel egy özönvizes 5-7 nap következik (16-án már 100 mm-nél tartunk az elmúlt négy nap alatt). Mivel október második felében már nincs túl sok esély érdemi cukorgyűjtésre és ennyi víz után a bogyók töppedése is kútba esik, egyértelművé vált, hogy legkésőbb 11-én minden szüretre érett alapanyagnak a pincébe kell kerülnie. Mivel a megelőző szerdán egy 21 mm-es eső azért még nehezítette a dolgunkat, kivártunk vasárnapig és egy napon szedtük le a Kékfrankos, az Olaszrizling és a Cabernet franc termést, illetve beérkezett a Bálvány borunk Olaszrizling része. A szőlő szedése 12 órán át zajlott a rutinos négyfős (!) csapattal, míg Ádám barátom Miskolcról támogatott a pincében (ez volt idén az egyetlen nap, ahol nem egyedül kellett a pincét rendezni). Az utolsó negyed óra szedés az autó reflektor-fényénél történt. Ettől mindannyian romantikus hangulatba kerültünk, és a nap végén mindenki elégedetten és fáradtan nyugtázta, hogy az idei év szenvedései sem voltak hiábavalóak. A Jolánka-Piroska ex-vecsési kettős által napközben elkészített hagyományos bográcsos toros káposztánk (nem elhanyagolható hústartalommal) elfogyasztása, ami az utolsó szüreti nap egyik fő eseménye nálunk 2017 óta, szintén elhalasztódott pár nappal, de annyi baj legyen. Az utólagos must analízis pedig elképesztően pozitív paramétereket mutatott, a természet pont a megfelelő időben kényszerített rá, hogy ezt az állapotot őrizzük meg a borok készítéséhez. Talán valaki, valahonnan, ezúttal ránk mosolygott…

Blog – 2020. július 23.

2020. július 23.

A Kárpát-medence malmai lassan őrölnek, de azért halad az a munka! Mintegy 9 hónappal a szőlőtelepítési pályázatom elutasítására beadott kifogásom után megérkezett a válasz, melyben helyben hagyták a panaszom és elfogadták az érvelésem. A döntés ellen fellebbezni nem lehet, elvileg visszakerül az ügy a pályázati irányító hatósághoz, akinek be kell kérnie a 2018-as SZJA bevallásom, ami ha létezik és időben benyújtásra került, akkor a kérelmem ezen a jogcímen nem utasítható el. Szóval van remény, de azért pezsgőt még nem bontottunk! Közben a telepítésen igyekszünk lépést tartani a gyomokkal és az ifjonc szőlők mellé már elhelyeztük a karókat. Megpróbálom csak karó segítségével kinevelni a szőlő törzséhez és a kordonkarhoz szükséges mintegy 160 cm-nyi hajtást, ami ugye nem egyszerű mutatvány, mivel a karókból mindössze 80 cm hasznos hossz áll rendelkezésemre. A probléma forrása ugyebár az elutasított pályázat miatti forráshiány, hiszen normál körülmények között mostanra már komplett támrendszernek kellene állni, ahol a kifeszített huzalokhoz vidáman rögzíthetnénk a mostanában igencsak megnyúló hajtásokat. Ettől függetlenül egész jó állapotban van a telepítés nagy része, főleg a Furmint és a Pinot noir mutat nagyobb növekedést, jövőre nagy részükről már szüretelni fogunk. A vadak aránylag kisebb számban látogatják a területet, bár vadnyulat rendszeresen látunk, néha egy-két őz is feltűnik és szarvas-nyomot is látni az eső utáni sárban.

Az év elég hektikusra sikerült idáig, a tavaszi aszályosabb idő után Medárd hozta a formáját, ám nem a tankönyvi nyugati áramlások szállították a csapadékot, hanem rendszeresen keletről érkezett az eső. Ennek egy előnye volt, hogy peronoszpóra-fertőzést onnan nem igazán tudtunk elkapni, így hiába volt minden ideális a gombás betegségekhez, mindössze az elmúlt napokban észleltünk először fertőzési tüneteket, amit reményeink szerint meg tudunk fogni a következő napokban, illetve a 30 fokos napi csúcsok nem igazán fekszenek neki. Lisztharmattal sincs túl sok gondunk, persze szokás szerint alapos és rendszeres zöldmunkát végzünk, hiszen rövid karanténos tartózkodás után a váraljai „kommandó” ismét munkába lendült. Az idei év slágere – csak hogy ne maradjunk dögvész nélkül – a fekete rothadás terjedése, amiről az elmúlt években már hallani lehetett, de nálunk érdemben csak most bukkant fel. Ami kissé aggasztó ezzel kapcsolatban, hogy ökológiai művelésben nincs alkalmazható ellenszer ellene, így bízom benne, hogy nem lesz rendszeres és aktív fertőzés az ültetvényeinkben a jövőben. Az ökológiai tapasztalataink folyamatosan szaporodnak, úgy fest, egyre ellenállóbbak az ültetvényeink. A hajtásnövekedések nem túl gyorsak, amitől masszívabb, ellenállóbb a növények szövete és kevesebb felesleges zöld felületet kell az év során lemetszenünk. A talajélet és a biodiverzitás végleges kialakítása lesz a következő évek fő feladata, de már most is egész jól állunk ezen a téren. Idén felhagyunk a fizikai talajművelés nagy részével, nem forgatjuk a talajt, mindössze néhány területen és ott is csak minden második soron végeztünk talajlazítást. A bolygatatlan talajban kialakul egy talajbaktérium-talajgomba (mikorrhiza) egyensúly, ami mindenhol jelen van, ahol nincs emberi beavatkozás. Ezek a mikroszkopikus populációk számos hasznos feladatot elvégeznek és szoros szimbiózisban élnek a gazdanövényekkel, jelen esetben a szőlővel. Hogy melyik csoportosulás kerekedik felül, az sok mindentől függ, de a talajtakaró növények fajösszetétele árulkodó lesz az eredmény szempontjából. A végső cél a szőlőművelés szempontjából az, hogy az évről-évre leaprított metszési venyige és minden szerves korhadó anyag (talajtakaró növények, gyomok) egy stabil, élő rendszer részeként ismét átalakul felvehető természetes szerves tápanyaggá, ami segíti a tápanyag-gazdálkodási rendszerünket, így nem kell semmit kijuttatnunk a talajon keresztül.

Időközben kis csúszással sikerült megtartanunk a Szövetség a Bükki Borvidékért Egyesület újabb sajtónapját, ahol bemutatkozott az első bükki közösségi bormárka a Bálvány. Hosszas előkészületet követően 6 borászunk 5300 palackkal készítette el ezt a Chardonnay-Olaszrizling-Zenit házasítást, ami reményeink szerint méltón és hitelesen képviselheti a Bükki borvidéket bárhol a világban. Az eddigi fogadtatás pozitív, reméljük, egyre több borszeretőhöz juthat el a bor a közeljövőben. Ugyanitt sikerült megállapodást kötnünk Miskolc városával és Veres Pál polgármesterrel arról, hogy a város és az egyesület közösen küzd majd a borvidék fennmaradásáért. Egykori miskolciként büszke vagyok, hogy végre sikerült idáig eljutnunk.
A karantén után ismét sok helyre hívnak és számos új helyszínen tudunk megjelenni a borokkal, nő az éttermek és vinotékák száma is, ahol jelen lehetünk. Igyekszem minden megkeresésnek eleget tenni, persze csak úgy, hogy közben a szőlőművelés és a pince dolgai ne sérüljenek.

Blog – 2020. március 22.

A relativitás, mint fogalom gyakran eszembe jutott az elmúlt hónapokban annak kapcsán, hogy az ember hajlamos különféle problémáit sorscsapásként megélni, egészen addig, amíg nem következik be egy még váratlanabb és nehezebb helyzet, ami máris egészen más megvilágításba helyezi a korábbi fejfájások okát. A vén-hegyi eróziós kár a maga bő egymillió forintos nagyságával eltörpül amellett, hogy nevetséges körülmények között tíz hónap megfeszített munkával az új szőlőtelepítési pályázatom elutasították. Ennek is megvan a maga sora, hiszen kifogással éltem a miniszter felé a döntés ellen, amire neki 30 napja volna válaszolni, de rövidesen 150 napnál tartunk és még „se kép, se hang”. Ugyanerről a pályázatról egy hónapja egy szakmai főrumon elhangzott, hogy idén augusztusban a beadási határidő lejár, és a 4 milliárdos keretből csak 0,5 milliárd van lekötve, a többit „nehogy már benn hagyjuk az uniónak”. (Amúgy készül egy átfogó több részes visszaemlékezés részemről, amolyan „telepítésem és szenvedéseim története”, melyre már jelezte egy országos borszakmai portál, hogy folytatásokban lehoznák). Aztán mire kezdett volna helyére kerülni bennem a düh, beköszöntött korunk vírusa és a „félelem-kora”. Ez ugye részben értékesítési oldalon fogja meg a rendszert egy ilyen kisbirtokon, különösen az éttermi fronton, de a történet másik oldala, hogy a szőlőművelésben eddig segítségemre siető asszonyokat érthető módon karanténba dugták otthon, így most 6 hektár szőlővel állok szemben és az esélytelenek teljes nyugalmával tehetem mindezt. Erre persze egy zágrábi borász még rá tudna tromfolni a napokban bekövetkezett földrengéssel, szóval mindig van lejjebb.

Mindezekkel együtt valahogy nem sikerült igazán kétségbe esnem, eddig se volt kikövezve ez az út, úgy látszik, nekem, nekünk itt a Bükkben, vagy ebben az országban, ez jutott. Érdekes lesz látni a következő hetekben, hogy az eddig is lufiként működő, állami támogatásokon hízlalt szereplők majd hogyan kuncsorognak újabb alamizsnák után a túléléshez, hogy az egyébként is romjaiban lévő magyar szőlő- és borágazat mit kezd ezzel az egésszel és valahogy már azelőtt rosszat sejtek, hogy bármiről is lenne információm. A mi családunk élete annyiban változik, hogy én vagyok az egyetlen lakhely-elhagyó személy, a többiek a portáról sem lépnek ki. Én is csak az összehangolt bevásárlást, postát, gyógyszertárat intézem, na meg otthon a tanulást, kikérdezést, kerti munkát, főzést. A bükki munkák most két napokra szűkülnek, de azokat hetente kétszer végzem. Kénytelen vagyok egyfajta sorrendet felállítani az egyes ültetvények között az elvégzett munkák sorrendje miatt, hiszen hétből hét nap jelenlét esetén sem tudnám a 6 hektárt az elvárt igényességgel művelni, Nagytarcsáról ingázva meg egyenesen lehetetlen a küldetés. Így a „szerencsés” parcellákon igyekszem rendet tartani, a többin meg a tűzoltás marad a fennmaradó idő függvényében. Ide értendő, hogy a 19-es borokkal is van még feladat a pincében, a lepalackozott tételeket is címkézni, csomagolni kell és persze a ritkább kiszállításoknak is eleget teszek. Mindezt egyedül, amiben azért mégis van számomra valami megnyugtató. Bízom a szőlőkben, hiszen gondját viseltük az elmúlt években, remélhetően komoly bajuk nem lesz idén, ha esetleg itt-ott elcsúszunk.

A futó projektek kapcsán a Vén-hegy erózió-elhárítási munkái a tavalyi kár után megkezdődtek, kb 300 köbméter földnél tartunk a visszatöltésben és úgy 80%-on állunk. Tudtam, hogy sok lesz, de ez engem is megdöbbentett. A tőkehiány kb 20%-os, amire még rájön egy kevés a munkagép mozgása miatt, de sajnos áldozatokat kellett hozni, hogy emberi idő alatt végezzünk. Itt fog fakadni először a szőlő, már várom, hogy láthassuk zöldelni a „fiatalokat”.

A Szövetség a Bükki borvidékért formációnk decemberben egyesületté alakult, a kollégák megtisztelő választása alapján elnyertem az elnöki szerepet, így már papírom is van róla, hogy kötelességeim vannak az üggyel. Persze a csapattal igyekszünk szétosztani a feladatokat, de ebbe a folyamatba is belerondított a vírus. Első közös rendezvényünket terveztük áprilisban, illetve készül az első bükki közösségi bormárka is, ami persze így is palackba kerül, csak épp a promócióját nem nagyon kell most elvégezni. Mindezek mellett elkezdtük megszervezni a borvidék első olyan borszeretőkből álló körét, akiknek szívügyük a borvidék és akiknek időről-időre zárt kóstolókon mutathatnánk be a tematikusan összeállított borokat. A kialakult helyzetben el kell gondolkodnunk egy online borkóstoló megtartásán is, ami kicsit erőltetetten hangzik, de legalább kizökkentené a hétköznapok bezártságában a tisztelt borbarátokat.

A Csecslyuki-pincesor ügye kisebb léket kapott, miután a területet birtokló mezőgazdasági zrt. felajánlotta 1 forintért a 4,5 ha belterületi ingatlant a bogácsi önkormányzatnak megvételre. A testület egyhangúan elutasította az ajánlatot, mivel nem szeretne újabb gondot venni a nyakába. Ez egy érdekes nézőpont a véleményem szerint, hiszen egy települési önkormányzatnak többek között a települése belterületi (és külterületi) részeinek a rendben tartása is feladata volna, de az élénk turizmus ellenére sincs erre keret (?) vagy szándék (?) Bogácson (a szavazás még a  vírus előtt történt). Különösen úgy érdekes a helyzet, hogy az elmúlt években a tulajdonos nem végzett érdemi tevékenységet (takarítás, területrendezés) az érintett pincesoron, ahol az illegális szemétlerakásnak és az ápolatlan környezetnek hála a többnyire bogácsi pincetulajdonosok pincéinek értéke szép lassan elolvadt és így ma egyáltalán nem piacképes. Egy barátom mondta erre, hogy Cserépváralján sincs pénz kaszálni, de ott legalább csend van…. Akárhogy is történt mindez, új megoldás után kell néznünk, hogy gazdája legyen ennek a geológiailag, történelmileg és turisztikailag nagy potenciálú falurésznek. Az ötletek és a tettestársak is szaporodnak, úgyhogy van remény!

Mindenkitől elnézést kérek, hogy nem sikerült pozitívabbra ez a bejegyzés, remélem a következő vidámabb lesz. Addig is vigyázzatok magatokra! (Ugyanitt vírusból kigyógyult szőlőmunkásokat keresünk)

Blog – 2019. szeptember 3.

A vén-hegyi telepítési pályázatomról változatlanul semmi hír, várakozunk továbbra is türelemmel. Időközben a terület gépi kaszálása és kézi kapálása zajlik, szüret előtt sikerült befejezni a nagy részét, már csak az erősebb növekedésű középső Furmint-rész van hátra, de azoknak a tőkéknek kell jelenleg a legkevesebb segítség, így majd szüret alatt térek rá vissza, ha időm engedi. Ha legendákat szeretnék gyártani, azt mondanám, hogy a 2019-ben elültetett Furmintok megérezték a talajban, hogy korábbi fajtatársaik egykoron itt éltek, így innentől kellő nyugalommal teszik majd a dolgukat, a körülményekhez képest tényleg szépek. Amennyire jelenlegi információimból tudható, a környék három meghatározó fajtája 1900 körül az Olaszrizling, a Furmint és a Hárslevelű voltak, így mint minden legendának, ennek is volna némi alapja…
Ez év áprilisában – szakítva az eredeti 2015-ös elképzeléssel – elindultunk Bogácson egy saját üzemeltetésű boros egységgel, név szerint a Zenit Wine Bar-ral. Mint a névválasztás is mutatja, a cserépi úti pincesoron bérelt hely célja egy minőségi, palackos borokon nyugvó, bükki borvidékről szóló vendégváró hely létrehozása volt, házi szörppel, kecskesajttal, speciality kávéval. Így a főszezon végéhez érve bátorkodhatom levonni a tanulságokat, hogy elképzeléseim nem váltak valóra és nem sikerült becsábítani azt a Bogácson nyaraló – becsléseim szerinti – 3-5 %-nyi vendéget, akik városi közegből érkezve ismerik és igénylik az efféle borfogyasztási lehetőséget. Hogy eleve nincs Bogácson jelen ez a réteg, vagy csak a pincesorra nem teszi be a lábát, ma már lényegtelen. Ugyanakkor sikerült boros berkekben pozitív visszhangot kapni a nyitással, így megfordultak nálunk országosan ismert egri és tokaji borászok, a bükki fiatal generáció legjava, gastro- és borbloggerek, vendéglátósok és sok igényes borszerető vendég, akik az ország minden szegletében keresik az egyedi borokat és élményeket. A folytatásban mindössze az év végéig látunk előre és addig szeretnénk zárt körű borkóstolásokra, borbemutatókra használni a helyet.
Napokon belül elkezdődik az idei szüreti évünk is. A száraz tavaszt követően intenzív esős időszak és számos jégkár nehezítette ezt az évet. Folyamatosan sokat válogatjuk a fürtöket, így a szokásosnál is kevesebbet szedünk majd az egyes területekről. Ebben az évben a környéken nem volt elegendő a korábbi évek gyakorlatában sokaknál előforduló „minimál-zöldmunka”- stílus, így aki nagyvonalúan szőlészkedett, annak idén nem lesz mivel összepiszkolnia a metszőollót. Elsősorban a peronoszpóra mutatta ki a foga fehérjét, de minden más fertőzés is megfigyelhető volt ebben a szezonban. Mi folytattuk az ökológiai gazdálkodást a teljes birtokon, évi 8 növényvédelmi kijuttatással sikerült elérni a szüretig. Összességében nem lehetek elégedetlen, bár a Zenit, a Chardonnay és a Kékfrankos nem idén a legszebb fotótéma. Az Olaszrizling van még leginkább elemében, remélem október után is így marad majd. Nagy izgalmak nem várhatóak a pincében, néhány új hordó érkezésén kívül, folytatódik a spontán erjesztés egyre nagyobb térhódítása. A 2018-as két tétel után (Rizlingszilváni és Olaszrizling), idén öt bornál tervezem a vadélesztőkre bízni a munka nehezét, az eddigi tapasztalataim pozitívak.
Időközben a csecslyuki-pincesorra – ahol két pincében dolgozom és érlelem a borokat – bizonyos szempontból visszatért az élet, köszönhetően a június végi özönvíznek, ami a pincesor egyik fontos útszakaszából kimosta a „bélést”. Bogács valószínűsíthetően legrégebbi pincesorán a krízis helyzetben végül a helyi mezőgazdasági zrt., az önkormányzat és a pincetulajdonosok hármasa lépett fel összehangoltan és elindult a pincesor központi völgyének rendbetétele. A Csecslyuk, inkább hasonlított egyfajta Csecs-kanyonra, a lezúduló víz elképesztő mennyiségű tufát és egyéb törmeléket mosott le, mély árkot kialakítva ezzel. Mintegy két hónapig balesetveszélyre felhívó szalaggal volt lezárva az út ezen szakasza, de jelenleg már lekaszálva várja a terület a szemétszedést, az út már visszatöltésre került és jó eséllyel egy héten belül az eredeti vizesárok is funkcionálni fog. Innentől nekünk tulajdonosoknak csak tartanunk kell a színvonalat és megóvni a helyet az újabb leromlástól. Nem foglalkozhatunk azzal, hogy a pincetulajok nagyobbik fele nem vett részt a helyreállítási munkákban és várhatóan a jövőben sem fog. Ha tartalommal is megtöltenénk ezt a festői falu-részt, az lenne a non plus ultra, talán jövőre életre hívhatnánk az I. Nemzetközi Csecslyuk Day-t is. Csak bizakodni lehet, hogy egy „gazdára talált” pincesor vonz majd néhány új tulajt, aki szaporíthatja majd a tenni akarók számát.

Blog – 2019. július 18.

A sok felgyülemlett esemény és történés közül – a teljesség igénye nélkül – a vén-hegyi telepítésről mesélnék bővebben. Részben, mert a birtoképítés kapcsán ez egy meghatározó mérföldkő, részben mert idén számos negatív impulzus mellett mégiscsak itt történik a leginkább pozitív előrelépés. De haladjunk sorjában…
Az új telepítésre igényelni tervezett támogatás egyes adminisztratív feltételei miatt a telepítés-elkészítési munkák csak idén január 1-jét követően kezdődhettek el. Így a 2 hektárnyi terület tavalyi hősies kitakarítása után ebben az évben állhattunk neki a mélyszántásnak, ami a száraz év eleji viszonyok mellett elég akadálymentesnek tűnt. Ez az idilli kép a terület utolsó 10%-os szeletéhez érve foszlott szerte, amikor is az egyébként gondosan kituskózott, nagyobb gyökerektől kanalas munkagéppel megszabadított területben egy számunkra nem látható – korábban kidőlt – tuskómaradvány szinte leszakította az ekét a 270 lóerős gépről. A forrasztások annyira maradtak a helyükön, hogy haza tudott érni a masina, de a javítandó alkatrész megérkezésének tolódása és az időjárás változása miatt a befejezést mélylazítóval végeztük el, mondván: ez már a terület széle, nagy gond nem lehet belőle. Nagyobban nem is tévedhettünk volna, de erről később! A szántás elmunkálása két körben történt meg, a légkondis traktor két menet után szinte veteményezésre alkalmas területet varázsolt a szántás után még méteres hantokkal tűzdelt, gyalogosan nem járható területből. Persze a két kör közben kézi erővel és homlokrakodós géppel támogatva szedtük ki a szántás által felszínre került gyökérmaradványokat. Itt karnyi vastag gyökerekre kell gondolni, a vékonyabbakkal nem éri meg vesződni, a későbbiekben elenyésznek maguktól. A telepítés következő lényegi része a sorok és tőkék helyének kimérése, a kitűzés. Ez egy elég macerás folyamat, főleg, ha nincsenek szomszédok által kijelölt határok, nem is untatnék vele senkit és hát az igazat megvallva nem is lett készen telepítésre a teljes területen, így a telepítés közben kellett azt folytatni. Az oltványokat Pécsről szállítottuk a bogácsi pincébe, ahol a gyökereik készre metszése következett, ami négy embernek nagyjából 2 teljes nap. A beáztatott szaporítóanyag hidrofúrós ültetéssel került a helyére. Ez az egy mondat a lényeget tartalmazza, azonban nem adja vissza a közben eltelt 5 nap igazi szépségét. Az anyagi részét hagyjuk – ha sikeres a pályázat, a felét elvileg visszakapom – a humán és tárgyi feltételek tekintetében azonban nyugodtan elmélyülhetünk egy kicsit. A hidrofúró – leánykori nevén „puska” – egy T-alakú kúpos kézi fúró, ami tömlővel csatlakozik a traktor által húzott vizes tartályhoz és a „puskás” egy csappal nyithatja meg a vizet, hogy a kúp kifúrt lukán keresztül víz spriccoljon ki, segítve a kézi erővel történő fúrást és az oltvány gyökerének iszapos közegbe kerülését. Tehát esetünkben a traktor húzza a tartályt, a tartály „húzza” a puskát, a puska „húzza” a puskást… Őt követi általában 3-4 személy, akik az oltványos vödröt magukkal tologatva helyezik be az oltványt a kifúrt lukakba. Ők rendelik vissza a puskást, ha kis lukat fúrt, vagy ha a vizet elitta a föld, majd finomszemcsés földdel iszapolják a gyökeret és felkupacolják – másnéven „csirkézik” – (szükség szerint) a föld feletti részt. Mindezt 7500 alkalommal, egyszerre két szőlősort építve. A víz nem magától érkezik a helyszínre, hanem egy lajtos-kocsin kell folyamatosan hozatni a patakról, napi 5-10 ezer liter mennyiségben. Átadni írásban nehéz a szenvedéseinket, de végül napi 10-12 órás menetekkel, napi 10-13 emberrel 5 nap alatt elkészült a „mű”. A háttérben eközben Piroska és Jolánka napi szinten készítették a brigád-ebédet, lucskos káposzta, körömpörkölt, bográcsgulyás jellegű fitnesz-menüt. Mert hát a szőlőtelepítés is egyfajta fitnesz, csak agro-fitnesz. A befejezéshez érve úgy éreztem magam, mint az egykori felfedezők, amikor a hőn áhított ismeretlen földrészen először partra léphettek: sikerült! Ám ekkor még nem is sejtettem, hogy hátra vannak a „bennszülöttek” és a természeti katasztrófák.
Azt, hogy nem sejtettem, talán túlzás állítani, hiszen a körbekerítése a területnek már telepítés előtt napirenden volt. Ám reálisan nem sikerült ezzel foglalkozni, hiszen közben egy borbár kinyitása is aktuálissá vált annak minden hozományával (erről majd egy másik alkalommal), így a döntés megszületett: ahogy kész az ültetés, kerítünk! Igen ám, de ami egyik oldalon áldás, az a másikon átok. Masszív több hetes esős időszak kezdődött, ami az ültetésnek igen jót tett, de a bekerítést lehetetlenné tette. Időnként gumicsizmában gyalog bejutva a területre látható volt, hogy nyúl, őz, szarvas is járja a területet, de megértőek voltak és nem csemegéztek a közben szépen fejlődő szőlő-növendékekből. Talán sejtették, hogy kapunk ennél nagyobb csapást is nemsokára.
Június 16-án a Bogácsot ért komoly jégkárt is okozó vihar még csak a frissen kézzel bekapált szőlősorokon futott le a terület aljára, némi föld kíséretében, de a 23-án délután érkező 70 mm feletti villámárvíz, ami a faluban is óriási károkat okozott, legrosszabb rémálmaimat váltotta valóra. A terület felső útjára ömlő és a telepítésen keresztül lefelé utat találó és felgyorsuló csapadékvíz kiegészülve a területre lehullott víztömeg végigömlött az ültetésen. A végeredmény: ezer körüli tőke pusztulása, komplett sorok hiányoznak. Elsősorban a középső meredekebb Furmint-csatorna és az alatta fekvő Kékfrankosok szenvedték el a károk nagyját. Kialakult 2 nagy méretű árokrendszer. A nagyobb (a korábban emlegetett mélyszántás és lazítás határán) kb 150 méter hosszan, méteres szélességben, 60-100 cm mélységben több mint 100 köbméter földet vitt le, a kisebb inkább delta-torkolat szerűen elterülő kevésbé mély földmosásokat okozott.
A kárenyhítést megkezdve 4 ember kézikapával igyekezett a megmaradt állományon a helyenként 20 centis földhiányt „visszaszerezni”, kevés sikerrel. A terület felső útjánál egy övárkot alakítottunk ki az eredeti, de azóta gondozatlan helyén, a kitermelt földből pedig egy sánc-szerű kisebb gátat képeztünk. A lenti úton összegyűlt és megmaradt lehordott föld felkupacolása (hogy legyen majd mit visszatölteni) és a lenti út helyreállítása még a következő napok fejleménye. A kimosott árkok egyelőre megmaradnak, a 2,45 méteres sorokban csak kis Bobcat tudna közlekedni, ami 0,5 köbméter födet szállítva több mint egy hónapig dolgozhatna. A megoldást tehát ki kell még találni, de nem az őszi szezonig fog ez megtörténni, mivel egy újabb komoly esőzés ismételten lehozná a lazább földréteget, hanem egy csapadék-mentesebb időszakban tervezem a kivitelezést.
Az eset óta a megmaradt állományt nem soronként csak tőkénként kézi kapával körbekapáljuk, hogy a sorközben és soraljban a takarónövényzet kialakulhasson. Az eredeti tervektől eltérően így fizikai talajművelés egyelőre nem lesz, kaszáljuk a területet, hogy a gyomnövények gyökérzete által stabilizálódjon a meglévő ültetvény talaja. A támrendszer és a körbekerítés kiépítése is egyelőre várat magára, minden a pályázat elbírálásának függvénye. 3 hiánypótláson vagyunk túl, bizakodom és várok, más egyebet nem tehetek. Tanulság sok és sokféle van, ha a lírai hangvételűt szeretném levonni, az valahogy úgy szólna: amit a természet 50 év alatt elvett, azt nem egy hétvégén fogjuk visszahódítani. Avagy: ne gondold, hogy már a tiéd a föld, azért mert a partjára léptél…

Blog – 2019. január 17.

Újabb évjárat került be a pincébe – az indulás óta a harmadik -, és összességében nyugodt szüreten vagyunk túl. Rekord korai szedések voltak 18-ban köszönhetően az április-májusi csapadékokkal segített kora nyárnak, amikor a szőlő megtorpanás nélkül fejlődött. Az ekkor kialakult 2-3 hetes előnyt a korábbi évjáratokhoz képest egészen szüretig sikerült megtartani, így magas cukrok mellett elég jó savakkal kerültek be a szőlők a pincébe. Elválásunk Janival azt jelentette, hogy mindketten önállóan végeztük a feldolgozást, ami az én esetemben szó szerint értendő. Mivel a napi szüreti mennyiségek alacsonyak – 15 mázsa alatt kellett feldolgozni minden nap – nem okozott különösebb nehézséget a helyzet, de néhány hasznos praktikát azért ki kellett eszelni, hiszen egyedül nem állhat az ember egyszerre egy húsz méteres szivattyú-tömlő mindkét oldalán. Több változás is elkezdődött borászati oldalon, így igazodva az évben elindított ökológiai műveléshez a Rizlingszilváni és az Olaszrizling erjesztése már spontán történt. Van még mit tanulni és tapasztalni ezen a fronton, de a borok jelenlegi állapota azt mutatja, hogy megéri elmélyedni a témában. Új vendég a pincében a Hárslevelű, mely egy bérelt bogácsi terület termése. Szeretnék a fajtával hosszabb távon foglalkozni, a tavaszi Furmint-telepítés miatt különösen, hiszen a két fajtában együtt gondolkodom. Sajnos az idei két jégkárom közül a Hárs kapta a nagyobbat, így mindössze 200 liter bor várja a fejleményeket. A jég okozta mennyiségi hiány és a kényszerű töppedés utáni sav-cukor viszonyok csak édes bor készítésének feleltek meg, így a tétel jelenleg 68 g maradék cukorral várja a fejleményeket. A korábbival ellentétben idén a rozét is hordóban erjesztettem és az évjárat vastag héjainak és gazdag színanyagának hála silleresen sötét tételre van kilátás. Némi finomseprő használat is folyamatban van, így a 18-as egyértelműen egy mélyebb, amolyan borosabb rozé lesz, nem az illatosabb fröccs-rozé stílus. Az új szereplők között üdvözölhetjük a Vén-hegy első Cabernet franc szüretének szűztermését is, melyből egy kis tétel került hozzám, a többi öcsémnél landolt. Szakértők egybehangzó véleménye szerint Friuli-stílust mutat, bármit is jelentsen ez… Hogy egy hordónyi borom legyen, házasítottam saját Kékfrankossal és némi mezőkövesdi Cabernet sauvignonnal öcsém műveléséből, így úton van az első „birtokvörös”.
A szőlők frontján természetesen marad az ökológiai irány, amit decembertől nálam már hivatalosan is ellenőriznek, így elindult az átállás. Ha minden sikeresen zajlik, a 2021-es évjáratból már biobor is készülhet majd. A napokban elindulok a metszéssel, tavalyhoz hasonlóan egyedül megyek neki a három hektárnak. Az év egyik fő attrakciója a tavaszi telepítés lesz a Vén-hegyen, ami Furmint, Kékfrankos, Pinot noir fajtákkal történik majd. Az oltványok készen várják a tavaszi költözést. A telepítés immáron pályázatos formában történik az új ültetvények esetében, remélem sikerül túljutni az adminisztráció útvesztőin, a borvidéken tudtommal én leszek az első. A terület előkészítő munkája a napokban indul egy adminisztratív ok miatt, így viszonylag feszes a menetrend a májusi telepítésig. Az időjárás is közbeszólhat még a viszonyokba, így megint lehet min izgulni.
A borvidék közösségi életében nagy változások történtek az év végén miután a Szövetség a Bükki Borvidékért mozgalmat elindítottuk. Egymást érték a hazai szaksajtós megjelenések, számos bor kapott összességében pozitív kritikákat. Szűk fél év alatt 5 teljes közgyűlést tartottunk, ahol a munka is elkezdődött, melynek eredményeként egy borvidéki bortípus került megfogalmazásra, valamint elkészült a konszenzusos javaslatunk a borvidék termékleírásának módosítására. A napokban lesz az ügy minisztériumi egyeztetése és a bor prototípusának bemutatása. Reméljük terveink meghallgatásra és megszívlelésre találnak a hegyközségek és a borvidék vezetésénél, így a lehetséges változások bejelentése ez utánra marad. Több vakkóstolást is rendeztünk saját tételeinkből és a tervezett bortípus kialakítása miatt, ami jó tapasztalat volt egymás megismerése és a borvidéki potenciál felmérése szempontjából. Sok ideje nincs a Bükknek a változásra, így igyekszünk hatékonyak lenni. Párhuzamosan fut még két további feladat; a dűlőink feltérképezése, melybe borvidéken kívüli – de egykoron szőlőtermesztő – települések és dűlőik is szerepelnek majd, valamint a borvidéki fajtakísérletek előkészítése, melynek jegyében Szekszárdra és Pécsre utazunk februárban, hogy a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet és a Heimann-család vendégeként okosodjunk a témában.
Következő bejegyzésemben izgalmas avas-hegyi kalandjaimról számolok be, melyeken keresztül erősen megérintett a múlt szelleme, valamint a vén-hegyi telepítés előkészítés is napirendre kerül. Izgalmas bogácsi fejlemények is alakulóban vannak, így lesz téma bőven!

Blog – 2018. szeptember 3.

Mi a baj, Borvidékem? – tette fel a kitűnő kérdést Nyulasi Gábriel, Az ihatóbb Magyarországért mozgalom vezetője a Bükki Borvidékre szervezett bemutatkozó túránk utáni sajtóelemzésében. Történt ugyanis, hogy sikeresen megalakítottunk egy mozgalmat – név szerint a Szövetség a Bükki Borvidékért nevűt – és elképzeléseinkről valamint az eddig történtekről egy egész napos borvidéki túra keretein belül igyekeztünk tájékoztatni a szőlős-boros szaksajtó munkatársait. Számunkra is elképesztő pozitív érzelmekkel érkeztek a résztvevők, akik kilencen egész nap jegyzetelve, fotózva, kérdezve szívták magukba a bükki információkat és rögzítették az aktuális állapotokat. Bejárták már a fél világot, látták, amit szőlő és borimádó ember láthat ezen a bolygón, mégis izgatottak voltak az elhanyagolt területek, a leharcolt dűlők, az útjukat kereső borok ellenére is. Valószínűleg érzik és tudják, értő kezekben valami nagy dolog is születhetne ezen a vidéken. Mi pedig hárman – két főszervező-társammal Borbély Roland és Sándor Zsolt borászokkal – hol pironkodva a borvidék aktuális állapotain, hol büszkén az adottságainkat ecsetelve és a borainkat bemutatva tartottuk bennük az érdeklődést a közösen eltöltött nap alatt.
Borvidékem, segítsünk rajtad? – tehettük volna fel mi is a kérdést néhány hónappal korábban, mikor a mozgalom szervezése elindult. Néhány közös miskolci boros megjelenésünk alkalmával egymás nedüinek a megismerése mellett hamar egy hullámhosszra kerültünk. Ráeszméltünk, így a negyvenes éveink elején, hogy ha tetszik, ha nem, lassan mi vagyunk a borvidék. Ha az előttünk járó generációk aktív tagjai lendületesen, agilisan építenének borvidéket (ahogy azt néhány más helyen megteszik), küzdenének a közös ügyek jobbra fordulásáért, valószínűleg nem szánjuk el magunkat. De képletesen körbenéztünk és nem láttunk senkit. Nincs stratégia, nincs terv, vagy terv-kezdemény a borvidék hanyatlásának megállítására. Nincs lelkesedés, elfogyott a maradék önbecsülés. Lehet, hogy ezt már nem lehet megállítani?
Vannak mennyiségi szőlőtermesztőink, voltak mennyiségi szőlőintegrátoraink (az utolsó nagyot a héten vette meg egy nyolcszor akkora a Bükkön kívülről), van néhány lédig boros szereplőnk és temérdek mennyiségű szőlő, ami elhagyva a Bükköt más borvidékek pincéiben válik borrá vagy pezsgővé. A temérdek lassan túlzás: 70-es években egykor 4 ezer hektáros borvidéken, ma már 900 hektár sem terem. Kiírhatnánk egy táblára: Bükki Szőlővidék. A Borvidéket áthúzhatjuk, bor úgyse nagyon készül. Legalább nem zavarnánk össze magunkat ennyire. Egyébiránt ezt a képet látta volna bárki, ha végignéz e tájon 20, 40 vagy 60 évvel ezelőtt is. 1970 körül politikailag logikusnak tűnt, hogy Eger és Tokaj közé mi itt a Bükkben ne fejlesszünk borvidéket. Nem is fejlesztettünk: szomszédjainkkal ellentétben nincs és nem is volt szőlész-borász felsőoktatásunk, kutatóintézetünk, állami feldolgozónk. A vicc kedvéért azért megnéznék egy-két nagyhangú mai borvidéket, hogy ezek nélkül mégis hol tartanának? A negatív változások aztán a rendszerváltással gyorsultak fel, kiesett az addig stabil szovjet és egri felvevőpiac. Nincs több orosz pezsgő-alapbor kivitel, nincs többé Egervin. A kiesett felvásárlók helyét ugyan újak töltötték be, de a 90-es években már látható volt: ez az irány nem vezet sehova. Normális borvidéken nem alapanyagot gyártanak, hanem készterméket. A kivágási támogatások, a Kunságra telepített több ezer hektár Bianca-ültetvény nem javított a helyzeten. A Bükk pedig eközben – egy öreg traktor megbízható zakatolásával – csak ontotta magából tovább a mennyiségi szőlőtermesztés alacsony minőségű, olcsón eladható alapanyagát. Vezetőink pedig csak kvaterkáztak az átlaghozamok felett, morgolódtak a műtrágya-árak változásain és töltöttek egy újabb savanykás kisfröccsöt.
Hogyan segítsünk, kedves Borvidékem? A válasz egyszerű: gyorsan és hatékonyan. Ha itt szeretnénk élni és dolgozni, szőlőből bort készíteni, ahogy tették azt őseink, meg kell mentenünk a beteget. De nekünk már nincs újabb 30 évünk savanykás kisfröccsökre. Három szőlőmunkás asszonyom van: 67, 72 és 76 évesek. A néptelenedő falvak, a magukra hagyott pincék és szőlőültetvények, az egykori teraszok maradványai mutatják, hogy a tömegtermelés zászlaja alatt nem vár megváltás senkire. A fiatal generációktól nem várhatjuk, hogy ilyen körülmények között apáik nyomdokaiba lépjenek. A Kárpát-medence és ezen belül a Bükk térsége számos titkot, borászati múltja rengeteg elfeledett értéket rejt. Ezek felkutatása és feltámasztása mind a múlt, mind a jövő generációi felé tett alapvető kötelességünk. A borvidékünkön élő emberek, így az itt dolgozó borászok között is számos akad, akiknek a felmenői már évszázadok óta foglalkoznak szőlővel és készítenek is bort ezen a vidéken. A Bükki Borvidék pincekultúrája, a maga több ezer pincéjével figyelmezteti a jelen kort arra, hogy őseink háborúk és szegénység közepette sem adták fel a reményt és nem hagyták a szőlő és borkultúra eltűnését. Figyelmeztet rá, hogy a térség földrajzi és klimatikus adottságai olyan értékek, amelyek nemcsak a Kárpát-medencében, de nemzetközileg is figyelemre méltóak. A Bükk-hegység figyelmeztető védősáncként állja útját az észak-nyugati viharoknak, így az előterében húzódó termőhelyek zömmel 200 méter feletti magasságban, többnyire vulkanikus altalajon és délies kitettséggel a hegység védettségében várják, hogy kellő szakértelemmel és alázattal kiemelkedő és egyedi borokat készítsünk róluk.
Borvidékem, hagyd, hogy segítsünk rajtad! A megalakult Szövetségben eddig 14 – döntően fiatal generációs – szőlővel és borral kapcsolatot ápoló bükki szereplő kapott helyet. Első feladataink között ajánlást kívánunk megfogalmazni a borvidék termékleírásának módosítására, részletesen fel kívánjuk térképezni dűlőinket és hosszú távú fajtakísérletek szakmailag megalapozott előkészítését kezdjük meg. Hogy majd a minket követő generáció kezében ne csak szakóca legyen, mint a miénkben. Egy kidolgozott feladatot egy újabb követ majd, tennivaló akad bőven. Kialakítottunk egy kétszintű eredet- és értékvédelmi rendszert, mely önkéntes alapon szabályozza és ellenőrzi a rendszerbe belépők szőlőtermesztését és borkészítését. A borvidéki palackozott csúcsborok a Terroir Bükk, a mindennapok minőségi palackozott borai a Classic Bükk feltételrendszer eredményeként születhetnek meg. Mindkét szint első borai 2019 év végére várhatóak.
Hogy zárásul újra Nyulasit idézzem: „A 48 éves Bükki Borvidék sincs jó állapotban…” Nincs, de kemény fából faragták. Ő nem holmi tucat borvidékecske. És még bírja magát a beteg, még időben kaptuk el. Ha látja, hogy sokan és őszintén kívánják a felépülését, meg fog gyógyulni. Mert meg kell gyógyulnia! Ugye így lesz, Borvidékem?

Blog – 2018. július 18.


Utolsó bejegyzésem óta számos esemény történt, így itt az idő, hogy megosszam ezeket. Mind közül a szőlészeti fronton van talán a legtöbb izgalom. Időrendben haladva áprilisban a bogácsi Gyűr dűlőben ajánlottak a figyelmembe egy szőlőt, amit ki lehetne bérelni. A terület két részből áll, egyik fele egy elhanyagolt állapotban lévő Hárslevelű, míg a másik része ennél is lényegesen lepusztultabb és Olaszrizling maradványok vannak benne. Éppen rügyfakadás előtt voltunk és befejeztük a saját ültetvények metszési és lekötési munkáit, tehát képletesen hátradőlős állapotba jutottam. A területet bejárását a Hárslevelűvel kezdtük, látszott, hogy nettó 4-5 nap kelleni fog kb. 4 emberrel, hogy gatyába rázzuk a területet, ami az erőforrásaink ismeretében nem kevés idő. Oszlopok dőlve, huzalok lógnak, vadhajtások méteres hosszban a talajon és sikerült úgy 6-7 rovart eddig azonosítani a területen, melyeknek nem kellene ott tanyázniuk. Az 1975-ös telepítési év nyomott nálam a legtöbbet a latban, meg a közelgő Furmint telepítés, hiszen olyan a két fajta egymás mellett, mint Starsky és Hutch. Külön-külön is egyéniség, de együtt talán még hatékonyabb csapat. Átérve a terület olaszrizlinges részébe a látvány sokkoló volt, lelki szemeim előtt azonnal vörös lámpák villantak fel, STOP-táblák és hangos szirénák kíséretében. Még a tulaj is azt mondta, hogy ki fogja vágni, mást már úgysem lehet vele kezdeni. Mondanom sem kell, hogy elvállaltam a terület bérlését Olaszrizlinggel együtt. Néhány hónap távlatában a hárs kimondottan jól néz ki és az olasz is túléli az évet (képen az Olaszrizling már pár hónap művelést követően). A jövő tavaszra jó eséllyel azt a részt is gatyába lehet majd rázni. Beindult emellett a Baglyos-dűlőben is egy új Olaszrizling terület és a Galagonyásban egy új Rizlingszilváni. Az ültetvényméret ezzel immáron 3 hektárra emelkedett, ha a Vén-hegy Cabernet Franc öcsémmel közös művelését is ide számolom, szóval van már mire nézni.
Elkezdődött az idei évben az ökológiai művelés és annak ellenére, hogy nem ideális az évjárat növényvédelmi szempontból, eddig egészen jól festünk. Persze itt fontos szerepe van a zöldmunkáknak, amivel ebben az évben különösen jól haladtunk, köszönhetően a három váraljai asszonynak. Rozika, Terike és Marika alkotja a különleges egységet, nagy szerepük van a növényvédelem hatékonyságában is! Rajtuk kívül a betelepülő ragadozó rovarok érdemelnek dícséretet, akik kihasználva a rovarölőszer-mentességet és az idei évben kialakult bőséges táplálékmennyiséget, nagy számban jelentek meg az ültetvényeken. A katicák és ragadozó atkák fontos szerepet töltenek be a jövőben is, hiszen lényegében az ő feladatuk lesz a rovar kártevők szinten tartása. Ezen kívül füvesítésre kerültek a sorközök is, melyek egyrészt életteret biztosítanak a ragadozó ízeltlábúimnak, másrészt gondoskodnak a kiegyensúlyozott vízháztartásról és egyenletes páratartalomról.
2018 számomra az első fesztivál-évként vonul be a történelemkönyvbe. A Városligetben kezdtünk a Rosalia fesztiválon. Ezt követte Miskolc az Avasi Borangolással, majd Monor és újra Miskolc, a Fröccsfesztivállal. Ez utóbbi nem lett volna, ha a Bogácsi Borfesztiválon létrejön a palackos boros kitelepülés, de sajnos nem jött létre. Szomorú, de nem igazán van rá érdeklődés, így a kiállítók sem tolonganak a kitelepülési lehetőségért. A sort ismét Miskolc zárja, ahová az idén beindult Gasztroplacc nyitó napjára kaptunk meghívást. Élvezetes és fárasztó napokon vagyunk túl, de mindent kárpótol, hogy nagyon sok pozitívumot kaptunk országszerte, volt már olyan kóstoló-párosunk is, akik csak miattunk utaztak el egy adott rendezvényre. Még egy fellépést tervezünk az évre Cserépfaluban, egy kerti gasztros-boros mini fesztivált szerveztünk Patvaros Janival. Ő mint házigazda és főszervező funkcionál, a kiállító vendégeket pedig én hívtam meg. Nem kizárt, hogy a jövőben lesz folytatása a kezdeményezésnek.
Következő bejegyzésemben a várható évjáratról és a borvidéki fejleményekről fogok beszámolni, mindkettő nagyon izgalmasan alakul!

Blog – 2018. március 6.

Az utóbbi időben - számomra is váratlan módon - elkezdtek olyan gondolatok erősen foglalkoztatni, amikkel korábban jóval kevesebbet törődtem. Társadalmi és környezeti felelősségvállalásom (egyelőre csak fejben) kezd számomra is ijesztő méreteket ölteni, még a végén kiderül, hogy elrabolt a Greenpeace egy erősebben boros éjszakán és valamit átprogramoztak a fejemben. De az is lehet, hogy ez az egész változás csak a korral jár. Amolyan evolúciós fejlődés. Az történt ugyanis, hogy az utóbbi időben gyanúsan sokat aggódok a borvidék jövőjén és a fenntartható gazdálkodás is erősen mozgatja a fantáziámat. Ez a két téma a szűk környezetemben elég keveseket érdekel, így lehet, hogy távolabb kell barátokat keresnem. Ettől függetlenül az az érzésem, mintha egyre tisztábban látnám azt a helyesnek tartott utat, amin a szőlőművelés vonatkozásában járnom kell a jövőben és erre az útra térve rövidesen valami nagy dolog fog megszületni. A másik lehetőség, hogy szép csendben bekattantam….:) De haladjunk csak sorjában!
Néhány történés úgy alakította a viszonyokat, hogy a néhány éven belül egyébként is tervezett átállás az ökológiai szőlőművelésre idén hirtelen egy csapásra megvalósulhat. Ez az irányzat a klasszikus, felszívódó szerhasználaton alapuló – elsősorban nagyüzemi – növényvédelem számára amolyan „hülye bölcsészhóbort” kategóriába sorolandó, így a nagyüzemi gyökereken működő borvidékeken – így a Bükkin is – nincs túl nagy népszerűsége. Szerencsére van már elég tapasztalat fiatal szőlész kollégák által más borvidékekről ahhoz, hogy ma már biztonságosan kijelenthessük, kizárólag kontakt szerekkel még kritikus évjáratokban is megvédhető a szőlő, persze ehhez megfelelő fajta, terület és tőketerhelés (is) szükséges. Korábban az „A-terv” az volt, hogy ha majd gazdag leszek, veszek egy traktort és onnantól kezdve kevergethetem a kis gyógynövény-főzeteimet senkitől nem zavartatva. Ehhez képest ma már tisztán látszik, hogy gazdag még egy jó darabig nem leszek ebben az üzletágban, avagy beigazolódik a régi borászvicc: - Hogyan lesz valaki borászként milliomos? – Ha előtte milliárdos volt… A nagy felismerés után széttekintve a bükkaljai rónákon túl sok alkalmas „traktorost” nem láttam a feladatra, hogy a felszívódó vegyszereket leváltva kénnel, meg rézzel, meg narancsolajjal permetezgesse a szőlőimet. Aztán a dolgok néha váratlanul fordulnak szerencsés irányokba, így az időközben zajló Vénhegy-takarítás közben tanúsított elévülhetetlen érdemei mellett néhány tartalmasabb beszélgetéssel is bizonyította Gergő, a lokális mezőgazdasági vállalkozó, hogy érdemes megadni neki az esélyt a növényvédelmi feladatok kivitelezésére. A beszélgetések végére kiderült, hogy mindketten látunk fantáziát a jövőbeni közös munkában. Összeállt a kép, hogy nekem pont annyi permeteznivaló területem van, amit ő egy teljes tankkal meg tud fújni, és hogy alapvetően nyitott arra, hogy tanuljon a tapasztalatokból és élőben követhesse a környékünkön nem túl gyakori szőlőtermesztési folyamatot. Ha már belevágok, nem végzünk félmunkát, így tavasszal gyomkeverékkel „lefüvesítem” a területeket a sorok között is, elősegítve a természetes fauna kialakulását és hogy esős időben is bejuthasson erőgép a sorok közé. Gyomirtó használat és műtrágyázás eddig sem volt a gyakorlatomban, így ha mindezek mellett még a rovarok kezelését is sikerül ökológiai eszközökkel megoldani, akkor egy fenntartható, környezetkímélő és organikus szőlőtermesztésre sikerül átállni, ami nagy vágyam volt már régen. Jelen számítások szerint gazdaságilag is hatékonyabb lehet ez a felállás, de ezt majd a területek viselkedése, mikroklímája fogja eldönteni, a nagy tanulságok levonásához még biztosan kell egy pár év.
Ezzel szemben a Bükki Borvidék sorsát pozitív irányba fordítani egy fokkal nehezebben kivitelezhető feladat lesz. A rendszerváltás óta eltelt csaknem 30 év kevés volt ahhoz, hogy bármilyen érdemi elképzelés, terv, stratégia akár csak az előkészítés szintjén is elinduljon. Ennek fő okát a szokásos felülről várt megoldásokban és egynéhány helyi szereplőnek kedvező jelenlegi viszonyok fenntartásában látom, másrészt volt néhány generáció, ahol a szakmailag képzettebb szereplők végül más borvidéken találták meg a számításaikat. Csakhogy közben lassan elfogyott a borvidék szőlőtermesztésben aktív területe és igazából gondban lennénk, ha akárcsak egy húzó fajtát vagy bortípust is meg kellene nevezni, mint bükki nevezetességet. Így a marketing máskor csodafegyvernek tűnő funkciója is hatástalan jelenleg (nem mintha lenne ilyen próbálkozás), mert momentán nincs érdemi „termék”, amit érdemes lenne a fogyasztók felé közvetíteni. A borvidék összességében borszőlő eladásra és kisebb mértékben lédig bor értékesítésre rendezkedett be (vagy erre rendezték be), a sámli harmadik lába, a minőségi palackos borok értékelhető mennyiségben sajnos hiányoznak. Így erre a sámlira ülve a 21. században már csak orra bukni lehet, aminek a tanúi is vagyunk jelenleg. Mindeközben a 21 másik borvidék túlnyomó többsége – persze rengeteg alulról jövő kezdeményezésből kifejlődve – mára már fel tudott mutatni valamilyen önálló arculatot, jövőképet, borstílust. Van marketingezhető imázsa, vannak mutogatható arcai. Az idei évben újraválasztásra kerül a borvidék irányító pozíciója, ami biztos nagy hatással lesz a folytatásra, ugyanakkor bármilyen kimenetelű is lesz ez a voksolás, nem valószínű, hogy a borvidék – túlnyomó részt fiatal - változásokat akaró és tenni tudó szereplőinek önálló kezdeményezései nélkül bárkinek is sikerül majd kihúznia a szekeret a kátyúból. A nagy kérdés, hogy hány ilyen szereplő van ma a Bükki Borvidéken… Jut eszembe, 41 az még fiatal?
Hogy az utóbbi hónapok történéseiről is szót ejtsek, sikerült megrendezni az első Bükki Boros Hétvége fedőnevű programot, melynek keretében lényegében evés-ivás és a környék látnivalóinak, geológiájának, történetének megismerése volt a fő célkitűzés. Ceremóniamesterként igyekeztem a társaságot színvonalasan vendégül látni, ami a visszajelzésekből leszűrve talán sikerült. A résztvevő csoport kisebb sokkot kapott a hétvégére előirányzott ételmennyiségtől, ami nem ment a minőség rovására, de ezt leszámítva nagy élményekkel gazdagodva távoztak, remélhetőleg még találkozom velük! Az említett Vén-hegy projekt a fő csapásirány az utóbbi hetekben, pár napon belül befejezzük a két hektár kitakarítását és a fakitermelést, valamint a növényi hulladék aprítását. Ezt követően a tuskók és gyökerek minél hatékonyabb eltávolítása és a kerítés betonoszlopainak területről történő kitermelése és beállítása jön. Ezután kezdődhet a szántás és a többi talajmunka, hogy jövő tavaszra minden készen álljon az ültetésre. Az oltványok már készen várják a tavaszi szőlőiskolai kiültetést is iskolázást, hogy megerősödve térjenek majd újra téli pihenőre a tavaszi ültetés előtt. 7300-an vannak, néhány hete „fogantak” és a Mecsek aljáról érkeznek majd a Bükk aljára.
Időközben a metszésekkel is elindultam, idén egyedül csinálom meg a 2,5 hektárt, teher alatt nő a pálma. Elektromos ollóm nekem még nincs, így a folyamat végére ízületileg el szoktam jutni odáig, hogy várhatóan fogat majd csak bal kézzel mosok. Egyelőre sok a csapadék, de a március már időjárástól függetlenül főleg a metszésről szól. Az eddigi tapasztalatok jók, fagykárral nem találkoztam és a vesszőállomány is szép, beérett és arányos vastagságú. Elindultunk közben a 17-es borok palackozásával is, idén jóval hamarabb ki tudunk jönni az első tételekkel, és a fesztiválszezonra már láthatjuk a második évjáratot is. Májusban indul a verkli, jelenleg is szervezés alatt vannak az idei megjelenések. Jó pár nagyobb rendezvényen szeretnék 2018-ban már megjelenni, részletekkel hamarosan szolgálhatok!

Hajdu Roland2018. március 6.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás