Nyolcadik szezonunkat kezdtük meg idén, mondhatni: repül az idő! Mostanra már kialakultak a főbb rutinok, mikor kell kezdeni a metszést, mennyit kell(ene) haladni naponta, hogy kész legyünk, mit kell elintézni birtok szinten, hogy a vegetáció beindulásáig megtegyük, amit ilyenkor szükséges. Szóval mondhatnánk, hogy minden a megszokottak szerint halad, nincs itt semmi látnivaló.
Pedig van azért számos izgalom, ezek a szürke hétköznapok is kalandosak. Itt van például a borkóstolók kérdése, korábban nem igazán volt jellemző, hogy az év ezen korai szakaszában rendszeresen vendégeket fogadtunk volna, mostanában pedig már ez is megszokott lett. Persze még nem az őszi intenzitással (valahogy az a legforgalmasabb időszak nálunk), de volt már számos csapatunk idén és a foglalások is gyűlnek az évre. Ez azért is örömteli, mert határozott célunk a helyi szintű vendéglátás bővítése, ahol közvetlen személyes kapcsolat alakulhat ki borász és borkedvelő között, ahol van lehetőség pincét látogatni, dűlőt megismerni, kérdéseket feltenni és úgy általában benyomásokat szerezni a bor megszületését körülvevő sokszor varázslatosnak tűnő körülményekről. Sok borkóstolón téma mostanában, hogy hogyan élünk (túl) mi borászattal foglalkozók, hogy hogyan találnak gazdára a palackok és ilyenkor óhatatlanul előjön az összehasonlítás nyugati szomszédunkkal, akiknél a rendszer, a környezet, a piac mind elősegíti, hogy a borok nagyobb utat ne járjanak be és az elkészülési helyükhöz mérten mondjuk 20 kilométeres körzetben elfogyjanak. Ez mindenki jól érthető közös célja, hiszen így helyben készült, friss, termékeket vehetünk magunkhoz, könnyen megismerhetjük azokat, akik ezt előállítják, szűkebb közösségünk munkalehetőségei és megélhetési körülményei javulnak, nem beszélve a felesleges ökológiai lábnyom csökkentéséről, nem kell utaztatnunk a palackokat a világ végére. Minden adott ehhez Ausztriában vagy Szlovéniában (és persze számos nyugat-európai országban), ahol van egy borkulturálisan éppen megfelelő fogyasztói réteg, aki az 5-10 eurós tartományban képes és hajlandó vásárolni, van készség és tudatosság a helyi élelmiszerek keresletére, van belföldi (és külföldi) turizmus, vannak tudatos éttermek, szálláshelyek, települési rendezvények. A kicsiknek – mondjuk 10-15 hektár méretig – nincs más dolga, mint hitelesen, tisztességes borokat készíteni, azokra helyben mindig lesz elegendő méretű kereslet.
Ha magunkhoz tértünk ebből a hanyatló nyugati rózsaszín ködös álmodozásból, akkor nézzünk is gyorsan körbe a dél-borsodi valóságban. Több statisztika is indirekt alátámasztja, hogy Magyarországon a bort valamilyen rendszerességgel fogyasztó felnőtt lakosság kb 90 százaléka 5 eurós palackár felett lényegében soha nem vett még palackot le a polcról, maximum a főnökének szülinapi ajándékba, vagy hogy kívülről megnézze, mi kerül ezen ennyibe…. Ennek azon kívül, hogy évtizedekig elhitették mindenkivel, hogy 600 forinttól (áfával) létezik minőségi magyar bor, a másik fő oka, hogy a vásárlóerő valóban nehezen engedhet meg magának 5 eurós (2000 forintos) tételeket. 2,5 euróért a napi doboz cigarettát meg tudja engedni magának, 1,5 euróért két doboz döntően vizet tartalmazó nagyipari tömegsört szintén, de bort, azt nem. De szemben a dohány-szektorral és a sörgyárakkal, a borpiaci szereplők soha nem voltak elég nagyok és elég szervezettek ahhoz, hogy helyére tegyék ezt a kérdést. Akik meg elég nagyok és befolyásosak, azoknak általában nem is érdekük. Mindig voltak valakik, akik éppen aktuálisan éhen akartak halni és megmenekülésük zálogát boraik önköltségi ár alatti kiárusításával fedezték, tönkrevágva maguk alatt a teljes piacot. Pedig ma már ott tartunk, hogy semmivel nem kerül kevesebbe hazánkban 1 palack bor előállítása, mint Ausztriában, Szlovéniában vagy Horvátországban. A piac anomáliáin kívül a helyi szereplők sem különösebben érdekeltek a helyi termékekre épített szolgáltatásokban. Ma egy vidéki kisvendéglőben előbb fogunk egy nagykereskedő által terített 200 kilométerre termett palackot találni (ami amúgy a szupermarketekben is szembe jön velünk nap mint nap), mint az évente pár ezer palackot helyben megtermelő gazda termékét, ami légvonalban talán párszáz méterre termett. Mindig elgondolkodtató számomra, hogy milyen önbecsülés és lokálpatriotizmus kell ahhoz egy dél-borsodi szállásadótól, hogy az érkező vendégei számára egy alsópolcos villányit készítsen be welcome drink gyanánt. Jó, ne legyen bükki, mert abból jót még csak kevesen ittak, legyen mondjuk egri, vagy mátrai, ne adj isten, tokaji. De villányit??? Bükkalján?
Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a fenti kis eszmefuttatást azért követtem el, mert nem haladnak a dolgaink, sietek leszögezni, hogy szerencsére soha ennyi bort még nem adtunk el, mint 22-ben és a készleteink is rekord alacsony szinteken vannak (lesznek) idén. Ebben persze a két év aszály is ludas, de összességében dinamikusan fejlődnek az eladások. Mivel Mezőkövesden nem lehet kapni mezőkövesdi bort, így azokat Székesfehérváron, a budai Római-parton, meg olasz exportban adjuk el, végül is nekem összességében mindegy. Azért a tárgyilagosság megkívánja, hogy szót ejtsünk azokról a kezdeményezésekről is, ahol helyben már értik, hogy miért lesz izgalmasabb egy szálloda vagy étterem, ha helyi termelők termékeire, ízeire, hagyományaira épít. Szaporodnak azok a szereplők (Iszkor-Mályinka, Hotel Tisia Superior Spa – Tiszaújváros, Balance Taste Gallery – Miskolc, Remete – Cserépfalu) ahol meglépték, amit a kor szelleme megkívánt és csodák csodája nemhogy csődbe nem mentek az esetleg némileg valóban drágább kistételes helyi kézműves termékektől, de sokszor teltházzal képesek üzemelni. A karaván halad, ahogy mondani szokták…
Februárban véget ért a Bükki Borosgazda képzés második évfolyamának romantikus kalandozása Bükkalján, reményeink szerint mindenki megelégedésére. Volt itt esőben metszés, zöldmunka közben lepirulás és olaszrizling szedés sárban is. A csapat mégis leginkább az utolsó gyakorlatot élvezte, ahol jobb híján meleg vizet palackoztunk, majd lezártuk parafával és csavarzárral is, hogy mindkét eljárást kipróbálhassuk. Annyira népszerű volt a töltőgép, hogy „mentünk még egy kört”, mint a vursliban. Korábban már említettem, hogy az útjaink a szervező Szövetséggel tavaly elváltak, így az idei évi folytatás már nélkülem valósul meg. A két év hallgatóiból sokan már aktívan termelnek, páran most vágnak majd bele a szőlőművelésbe és rendszeresen keresnek is gyakorlati kérdéseikkel, így tanfolyam nélkül is folytatjuk majd az információcserét velük.
A fejlemények közé tartozik, hogy a szövetségi négy év lezárása után összeolvadt a hegyközségünk a szomszédos tibolddarócival a szőlőterületek csökkenése okán. Egy hegyközség élén az elnök és elnökhelyettes mellett egy választmány áll, melybe az újjáalakulás kapcsán engem is delegáltak. Az előzményekről tudni kell, ahogyan az már ebben a blogban többször is téma volt általam, hogy a borvidéknek érdemben nincsen gazdája. Leegyszerűsítve a helyzetet, az állam (és intézményei), a borvidéki választmány, vagy a borvidéki szereplők valamilyen közössége hármasból lehetne potenciálisan gazdát választani, ha a borvidék stratégiájának, előttünk álló feladatainak, termékfejlesztésének, kommunikációjának kérdéseiről gondolkodunk, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Sajnos ezt a terhet ma senki nem cipeli a szereplők közül, így a Bükk lényegében úgy sodródik, hogy semmilyen elemi hatást nem tud kifejteni a saját sorsára nézve. A választmányban elfoglalt szerepem kapcsán az eddigi egy közgyűlés nem igazán bíztató, mondhatni papírforma eredménnyel zárult, a többség nem gondolja feladatának, hogy a borvidék stratégiai ügyeivel bármilyen formában foglalkoznunk kellene, és miután az államra 30 éve teljesen feleslegesen várunk, és a borvidéki szereplők összefogása 2018 után sajnos ismét távolinak látszik, így alighanem sodródunk tovább, amíg van lehetőségünk sodródni…
A „Mi újság a birtokon, édesapám?” rovatunkban arról tudok beszámolni, hogy 3 fő jelentkezett munkára a szőlőmunkás csapatunkból, mely létszám pár hete egy sajnálatos családban bekövetkezett baleset miatt 2 főre zsugorodott. Mindenkinek fáj már mindenhol, de a késő-téli napsütés jó hatással volt a hónapokat tv előtt töltő nagymamák életkedvére, így remélhetőleg egyre jobb étvággyal vetik magukat a munkába. Mostanra már végeztünk a metszési és kötési munkákkal, valamint egy új telepítést is készítünk elő, ahol 30-40 éve fennhagyott területet igyekszünk kipucolni és telepítésre alkalmassá tenni. A 3 hete végre megérkezett az új présünk, ami űrtechnológiai lépés lesz az életünkben az eddigiek után. Kb 100 évet ugrunk előre egyik pillanatról a másikra, ami a préselés részt illeti, így nagy izgalommal várjuk a használatba vételét. A pincében kicsit hasonlóan, mint 21 után, lassú erjedések zajlanak, három tételünk így április közepén még nem erjedt ki arra a szintre, ahol a helye lenne, de ilyenkor tavaly rosszabbul álltunk, szóval alapvetően optimista vagyok. Annál is inkább, mivel elérkeztünk a 2018-as ökológiai művelésre átállás döntésének a meghozatala után oda, hogy pár hónapon belül ellenőrzött, címkén feltüntethető módon megérkezik az első bioborunk, talán mondanom sem kell, hogy a Rizlingszilváni lesz a történelmi első bor. Valahogy mindig vele történik minden először… A hetekben sikerült újabb oltvány-pótlást végrehajtani a 2019-es vén-hegyi telepítésben, valamint 0,6 hektáron Olaszrizlinget is pótoltunk. Ahogy ezzel végzünk, indul a metszés 4 hónapja után az újabb 4 hónapos kihívás: a metszőollót fűkaszára cserélem. Szokás szerint most sem unatkozunk, a tervek több évre előre már fejben vannak!
