2020. október. 16.

Túl vagyunk egy újabb szüreten és annak ellenére, hogy sok még a tennivaló a pincében, jóleső büszkeséggel gondolhatunk vissza a 2020-as évre. Érdekes volt látni, hogy hogyan alakult ki szinte az utolsó pillanatra a 2016-os évvel elindult történetünk valószínűleg eddigi legígéretesebb évjárata. Merthogy év közben úgy álltak a dolgok, hogy ez az év még egy 2010-es katasztrófa is lehet (két héttel később fakadt és virágzott a szőlő az átlagosnál, aztán Medárd-nappal beköszöntött a 40 nap eső). De a végeredmény sokszor apróságokon múlik, hiszen a 40 napnyi eső végül kelet felől jött, peronoszpóra fertőzés nélkül, így a harmadik öko-évünkben kitartott a növényvédelem és a tetejébe megnyertük az utóbbi évtizedek legszebb augusztus-szeptemberét. Az összes szüretről elmondható, hogy mindig csak az utolsó napokra állt össze a kép, de akkorra igen és így nagyon komoly beltartalmú szőlőket szedtünk és vittünk a pincébe. A cukortartalmak a 20,5-24 magyar mustfok tartományban vannak, de emellett bükki szinten is délceg savakkal állunk szemben. Az évek során megtanultam, hogy a szép, érett savaktól félnünk nem kell, az idő, a hordós érlelés, vagy éppen a finomseprő majd megszelídíti az elsőre félelmetesnek tűnő összetevőket is. Ahol a kezdeti sav értékek ennél is komolyabbak, ott pedig meghagyjuk majd a német Rieslingeket és újabban a modern tokaji száraz Furmintokat dicsőségre vivő pár gramm maradék cukrot mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az idei szüret eseményeiről ismét születhetne egy toplistás kisregény. Az ökológiai művelés szerves része a gyomgazdálkodás, így a kezdetektől magam végzem a soraljak gépi kaszálását. Lényegében nem túlzás, hogy év közben szinte mást sem csinálok munkaidőben, mint kaszálok. Azért nem elhanyagolható szerencse, hogy szeretek kaszálni. Mármint géppel. Az egyedüli gond, hogy egy invazív gyomféle, az a bizonyos parlagfű nevű, olyan mértékben terjed, hogy nem nagyon tudom, milyen módon fogjuk ennek Magyarországon gátját emelni. És amikor az öko-gazda nyár végére allergiássá válik a parlagfűre, az nem éppen egy szerencsés forgatókönyv. Egy augusztusi Chardonnay-kaszálás lett végül a kritikus pillanat, ahol az elszántságom nagyobb volt, mint a tűrőképességem, de egy százas papír zsebkendő, egy szájmaszk és némi nem irodalmi káromkodás kíséretében csak sikerült lekaszálnom hat óra alatt az ültetvényt. A végére már viszketett a szemem, tele volt a fejem, a torkom, a tüdőm. Innen kezdődött a vesszőfutásom, mely több héten át tartott, többszöri gyógyszerváltás után, végül asztmás köhögésbe fordulva (a kiújuló Covid-járvány elején), így a szüret kezdetére a kistarcsai kórházi ügyeleten kötöttem ki. Nem voltam túl jól, de önkéntes bevonulásom inkább a környezetem védelmében történt, hiszen pár nappal később kezdenünk kellett a szüretet, ahol a pincében többnyire csak magamra számíthatok. Kellett a bizonyosság, hogy nem vagyok fertőzött, hiszen ilyen állapotban a nem éppen fiatal szőlőmunkás csapatomra, akikkel a szőlőt szedjük és nyugdíjas szüleimre is veszélyes lehetek. Panaszom nem lehet a kivizsgálás alaposságára, melyen végül megállapították, hogy vírusos nem vagyok, ellenben a vérvételi adatok heveny allergia-tüneteket mutatnak. Ezt követően már szinte boldogan vethettem bele magam a szőlő-betakarítás utánozhatatlan örömeibe.

A szüret nagy része rutinosan és simán zajlott, bár minden fajtánál az elmúlt öt év eddigi legkésőbbi időpontjában szedtünk. A termés mennyiségét sajnos vadkárok csökkentették, de ezzel együtt is aránylag jó évre volt kilátás. Szeptember végén aztán elromlott az idő, ám a korábbi aszályos helyzetben a föld az érkező csapadékokat gyorsan eltüntette. A szüret időpontjait általában szeretem önállóan kijelölni, kizárva minden külső nyomást, vagy befolyásoló körülményt. Például nem befolyásol, hogy egy adott dűlőben már mindenki leszedte a termést és csak az enyém díszlik a szabad ég alatt. A vége idén kicsit máshogy alakult, hiszen október első hetében már tisztán látszott, hogy október 11-én éjjel egy özönvizes 5-7 nap következik (16-án már 100 mm-nél tartunk az elmúlt négy nap alatt). Mivel október második felében már nincs túl sok esély érdemi cukorgyűjtésre és ennyi víz után a bogyók töppedése is kútba esik, egyértelművé vált, hogy legkésőbb 11-én minden szüretre érett alapanyagnak a pincébe kell kerülnie. Mivel a megelőző szerdán egy 21 mm-es eső azért még nehezítette a dolgunkat, kivártunk vasárnapig és egy napon szedtük le a Kékfrankos, az Olaszrizling és a Cabernet franc termést, illetve beérkezett a Bálvány borunk Olaszrizling része. A szőlő szedése 12 órán át zajlott a rutinos négyfős (!) csapattal, míg Ádám barátom Miskolcról támogatott a pincében (ez volt idén az egyetlen nap, ahol nem egyedül kellett a pincét rendezni). Az utolsó negyed óra szedés az autó reflektor-fényénél történt. Ettől mindannyian romantikus hangulatba kerültünk, és a nap végén mindenki elégedetten és fáradtan nyugtázta, hogy az idei év szenvedései sem voltak hiábavalóak. A Jolánka-Piroska ex-vecsési kettős által napközben elkészített hagyományos bográcsos toros káposztánk (nem elhanyagolható hústartalommal) elfogyasztása, ami az utolsó szüreti nap egyik fő eseménye nálunk 2017 óta, szintén elhalasztódott pár nappal, de annyi baj legyen. Az utólagos must analízis pedig elképesztően pozitív paramétereket mutatott, a természet pont a megfelelő időben kényszerített rá, hogy ezt az állapotot őrizzük meg a borok készítéséhez. Talán valaki, valahonnan, ezúttal ránk mosolygott…

BLOG