Kategória: BLOG

Nyolcadik szezonunkat kezdtük meg idén, mondhatni: repül az idő! Mostanra már kialakultak a főbb rutinok, mikor kell kezdeni a metszést, mennyit kell(ene) haladni naponta, hogy kész legyünk, mit kell elintézni birtok szinten, hogy a vegetáció beindulásáig megtegyük, amit ilyenkor szükséges. Szóval mondhatnánk, hogy minden a megszokottak szerint halad, nincs itt semmi látnivaló.
Pedig van azért számos izgalom, ezek a szürke hétköznapok is kalandosak. Itt van például a borkóstolók kérdése, korábban nem igazán volt jellemző, hogy az év ezen korai szakaszában rendszeresen vendégeket fogadtunk volna, mostanában pedig már ez is megszokott lett. Persze még nem az őszi intenzitással (valahogy az a legforgalmasabb időszak nálunk), de volt már számos csapatunk idén és a foglalások is gyűlnek az évre. Ez azért is örömteli, mert határozott célunk a helyi szintű vendéglátás bővítése, ahol közvetlen személyes kapcsolat alakulhat ki borász és borkedvelő között, ahol van lehetőség pincét látogatni, dűlőt megismerni, kérdéseket feltenni és úgy általában benyomásokat szerezni a bor megszületését körülvevő sokszor varázslatosnak tűnő körülményekről. Sok borkóstolón téma mostanában, hogy hogyan élünk (túl) mi borászattal foglalkozók, hogy hogyan találnak gazdára a palackok és ilyenkor óhatatlanul előjön az összehasonlítás nyugati szomszédunkkal, akiknél a rendszer, a környezet, a piac mind elősegíti, hogy a borok nagyobb utat ne járjanak be és az elkészülési helyükhöz mérten mondjuk 20 kilométeres körzetben elfogyjanak. Ez mindenki jól érthető közös célja, hiszen így helyben készült, friss, termékeket vehetünk magunkhoz, könnyen megismerhetjük azokat, akik ezt előállítják, szűkebb közösségünk munkalehetőségei és megélhetési körülményei javulnak, nem beszélve a felesleges ökológiai lábnyom csökkentéséről, nem kell utaztatnunk a palackokat a világ végére. Minden adott ehhez Ausztriában vagy Szlovéniában (és persze számos nyugat-európai országban), ahol van egy borkulturálisan éppen megfelelő fogyasztói réteg, aki az 5-10 eurós tartományban képes és hajlandó vásárolni, van készség és tudatosság a helyi élelmiszerek keresletére, van belföldi (és külföldi) turizmus, vannak tudatos éttermek, szálláshelyek, települési rendezvények. A kicsiknek – mondjuk 10-15 hektár méretig – nincs más dolga, mint hitelesen, tisztességes borokat készíteni, azokra helyben mindig lesz elegendő méretű kereslet.
Ha magunkhoz tértünk ebből a hanyatló nyugati rózsaszín ködös álmodozásból, akkor nézzünk is gyorsan körbe a dél-borsodi valóságban. Több statisztika is indirekt alátámasztja, hogy Magyarországon a bort valamilyen rendszerességgel fogyasztó felnőtt lakosság kb 90 százaléka 5 eurós palackár felett lényegében soha nem vett még palackot le a polcról, maximum a főnökének szülinapi ajándékba, vagy hogy kívülről megnézze, mi kerül ezen ennyibe…. Ennek azon kívül, hogy évtizedekig elhitették mindenkivel, hogy 600 forinttól (áfával) létezik minőségi magyar bor, a másik fő oka, hogy a vásárlóerő valóban nehezen engedhet meg magának 5 eurós (2000 forintos) tételeket. 2,5 euróért a napi doboz cigarettát meg tudja engedni magának, 1,5 euróért két doboz döntően vizet tartalmazó nagyipari tömegsört szintén, de bort, azt nem. De szemben a dohány-szektorral és a sörgyárakkal, a borpiaci szereplők soha nem voltak elég nagyok és elég szervezettek ahhoz, hogy helyére tegyék ezt a kérdést. Akik meg elég nagyok és befolyásosak, azoknak általában nem is érdekük. Mindig voltak valakik, akik éppen aktuálisan éhen akartak halni és megmenekülésük zálogát boraik önköltségi ár alatti kiárusításával fedezték, tönkrevágva maguk alatt a teljes piacot. Pedig ma már ott tartunk, hogy semmivel nem kerül kevesebbe hazánkban 1 palack bor előállítása, mint Ausztriában, Szlovéniában vagy Horvátországban. A piac anomáliáin kívül a helyi szereplők sem különösebben érdekeltek a helyi termékekre épített szolgáltatásokban. Ma egy vidéki kisvendéglőben előbb fogunk egy nagykereskedő által terített 200 kilométerre termett palackot találni (ami amúgy a szupermarketekben is szembe jön velünk nap mint nap), mint az évente pár ezer palackot helyben megtermelő gazda termékét, ami légvonalban talán párszáz méterre termett. Mindig elgondolkodtató számomra, hogy milyen önbecsülés és lokálpatriotizmus kell ahhoz egy dél-borsodi szállásadótól, hogy az érkező vendégei számára egy alsópolcos villányit készítsen be welcome drink gyanánt. Jó, ne legyen bükki, mert abból jót még csak kevesen ittak, legyen mondjuk egri, vagy mátrai, ne adj isten, tokaji. De villányit??? Bükkalján?
Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a fenti kis eszmefuttatást azért követtem el, mert nem haladnak a dolgaink, sietek leszögezni, hogy szerencsére soha ennyi bort még nem adtunk el, mint 22-ben és a készleteink is rekord alacsony szinteken vannak (lesznek) idén. Ebben persze a két év aszály is ludas, de összességében dinamikusan fejlődnek az eladások. Mivel Mezőkövesden nem lehet kapni mezőkövesdi bort, így azokat Székesfehérváron, a budai Római-parton, meg olasz exportban adjuk el, végül is nekem összességében mindegy. Azért a tárgyilagosság megkívánja, hogy szót ejtsünk azokról a kezdeményezésekről is, ahol helyben már értik, hogy miért lesz izgalmasabb egy szálloda vagy étterem, ha helyi termelők termékeire, ízeire, hagyományaira épít. Szaporodnak azok a szereplők (Iszkor-Mályinka, Hotel Tisia Superior Spa – Tiszaújváros, Balance Taste Gallery – Miskolc, Remete – Cserépfalu) ahol meglépték, amit a kor szelleme megkívánt és csodák csodája nemhogy csődbe nem mentek az esetleg némileg valóban drágább kistételes helyi kézműves termékektől, de sokszor teltházzal képesek üzemelni. A karaván halad, ahogy mondani szokták…
Februárban véget ért a Bükki Borosgazda képzés második évfolyamának romantikus kalandozása Bükkalján, reményeink szerint mindenki megelégedésére. Volt itt esőben metszés, zöldmunka közben lepirulás és olaszrizling szedés sárban is. A csapat mégis leginkább az utolsó gyakorlatot élvezte, ahol jobb híján meleg vizet palackoztunk, majd lezártuk parafával és csavarzárral is, hogy mindkét eljárást kipróbálhassuk. Annyira népszerű volt a töltőgép, hogy „mentünk még egy kört”, mint a vursliban. Korábban már említettem, hogy az útjaink a szervező Szövetséggel tavaly elváltak, így az idei évi folytatás már nélkülem valósul meg. A két év hallgatóiból sokan már aktívan termelnek, páran most vágnak majd bele a szőlőművelésbe és rendszeresen keresnek is gyakorlati kérdéseikkel, így tanfolyam nélkül is folytatjuk majd az információcserét velük.
A fejlemények közé tartozik, hogy a szövetségi négy év lezárása után összeolvadt a hegyközségünk a szomszédos tibolddarócival a szőlőterületek csökkenése okán. Egy hegyközség élén az elnök és elnökhelyettes mellett egy választmány áll, melybe az újjáalakulás kapcsán engem is delegáltak. Az előzményekről tudni kell, ahogyan az már ebben a blogban többször is téma volt általam, hogy a borvidéknek érdemben nincsen gazdája. Leegyszerűsítve a helyzetet, az állam (és intézményei), a borvidéki választmány, vagy a borvidéki szereplők valamilyen közössége hármasból lehetne potenciálisan gazdát választani, ha a borvidék stratégiájának, előttünk álló feladatainak, termékfejlesztésének, kommunikációjának kérdéseiről gondolkodunk, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Sajnos ezt a terhet ma senki nem cipeli a szereplők közül, így a Bükk lényegében úgy sodródik, hogy semmilyen elemi hatást nem tud kifejteni a saját sorsára nézve. A választmányban elfoglalt szerepem kapcsán az eddigi egy közgyűlés nem igazán bíztató, mondhatni papírforma eredménnyel zárult, a többség nem gondolja feladatának, hogy a borvidék stratégiai ügyeivel bármilyen formában foglalkoznunk kellene, és miután az államra 30 éve teljesen feleslegesen várunk, és a borvidéki szereplők összefogása 2018 után sajnos ismét távolinak látszik, így alighanem sodródunk tovább, amíg van lehetőségünk sodródni…
A „Mi újság a birtokon, édesapám?” rovatunkban arról tudok beszámolni, hogy 3 fő jelentkezett munkára a szőlőmunkás csapatunkból, mely létszám pár hete egy sajnálatos családban bekövetkezett baleset miatt 2 főre zsugorodott. Mindenkinek fáj már mindenhol, de a késő-téli napsütés jó hatással volt a hónapokat tv előtt töltő nagymamák életkedvére, így remélhetőleg egyre jobb étvággyal vetik magukat a munkába. Mostanra már végeztünk a metszési és kötési munkákkal, valamint egy új telepítést is készítünk elő, ahol 30-40 éve fennhagyott területet igyekszünk kipucolni és telepítésre alkalmassá tenni. A 3 hete végre megérkezett az új présünk, ami űrtechnológiai lépés lesz az életünkben az eddigiek után. Kb 100 évet ugrunk előre egyik pillanatról a másikra, ami a préselés részt illeti, így nagy izgalommal várjuk a használatba vételét. A pincében kicsit hasonlóan, mint 21 után, lassú erjedések zajlanak, három tételünk így április közepén még nem erjedt ki arra a szintre, ahol a helye lenne, de ilyenkor tavaly rosszabbul álltunk, szóval alapvetően optimista vagyok. Annál is inkább, mivel elérkeztünk a 2018-as ökológiai művelésre átállás döntésének a meghozatala után oda, hogy pár hónapon belül ellenőrzött, címkén feltüntethető módon megérkezik az első bioborunk, talán mondanom sem kell, hogy a Rizlingszilváni lesz a történelmi első bor. Valahogy mindig vele történik minden először… A hetekben sikerült újabb oltvány-pótlást végrehajtani a 2019-es vén-hegyi telepítésben, valamint 0,6 hektáron Olaszrizlinget is pótoltunk. Ahogy ezzel végzünk, indul a metszés 4 hónapja után az újabb 4 hónapos kihívás: a metszőollót fűkaszára cserélem. Szokás szerint most sem unatkozunk, a tervek több évre előre már fejben vannak!

Vagy öregszem, vagy már nem akarok feltétlenül mindig mindent elmesélni, de jó régen készült friss bejegyzés az oldalon. Nem mintha nem lett volna az elmúlt bő egy évben rögzíteni való – sőt kis birtokunk hullámvasút-szerű kalandjai tovább folytatódtak. Időközben elvileg valamivel több időm is lett volna ezzel foglalkozni, mégsem jött meg az ihlet. Mostanra viszont már annyi minden van mögöttünk, hogy nem is tudom, hol kezdjem…

Kezdjük a szőlőnél természetesen. 21 novemberében azt írtam, hogy végül képletesen focipéldával élve 5-3 lett a meccs, ide. Hát most csak reménykedhetem, hogy ha a pincében minden remekül alakul és a hosszabbításban szépen teljesítünk, akkor szépíthetünk és 3-5-re kozmetikázhatjuk a vereséget. Röviden, tömören, az aszálynak és az elsősorban ebből fakadó jelentős vadkárnak köszönhetően a tervezett alacsony tőketerhelésnek a felét sem sikerült leszedni. Van ez az aszály dolog ugye, aminek az okaiba most nem merülnék el szakmailag, lehet róla olvasgatni eleget. Azzal sem akarok jönni, hogy bezzeg ezt én már láttam jó előre, amikor is szárazságtűrő alanyokat rendeltünk a 19-es telepítésünkhöz, mert hát ezen a 19-es telepítésen egyelőre nem nagyon tudtunk még szőlőt szedni, szóval kérdéses, mennyire voltunk ügyesek. A helyzet az, hogy ez most komoly gond, így is, meg úgy is, feleslegesen rugóznék rajta tovább. Hogy ehhez kellene most hozzászokjunk, vagy jövőre úszni fogunk az esővízben, azt még szerintem senki sem tudja, mindenesetre az idei szőlőtermelési eredmények (akárcsak a búza, kukorica, napraforgó és gyümölcsök) ismét siralmasak lesznek, ami tovább gyorsítja az egyébként is ágazati szintű halódásban lévő szőlőtermesztők lassú elsorvadását. Az eddig napvilágot látott felvásárlási árakat látva hihető verzió, hogy voltak, akik le sem szedték a szőlőt, hiszen a szüretelők napszáma sem nagyon jön ki a várható bevételből, ami egy nemzeti-stratégiai ágazat alapanyag termelésénél azért elég skizofrén helyzet. Nézzük a jó oldalát az ügynek, én ugye nem adok el szőlőt, szóval ez az alacsony ár engem nem érint. Nem is veszek szőlőt, emiatt viszont a kieső termésem sem tudom pótolni, ami nem jó. Olcsón lehet továbbra is szőlőültetvényt venni, ez egy folyamatosan bővülő birtoknak, mint a miénk, jó hír. Egyre kevesebb azonban a szomszédom, mert felhagynak a termeléssel és fajlagosan egyre több vadkár jut a szőlőimre, ettől viszont szomorú vagyok. Az amúgy sem délceg hazai borfogyasztás a covid alatt tovább esett és bár örömteli, hogy néha már tudatosan történnek állami bormarketing lépések, a minőségi valódi borokat megfizetni képes fogyasztói kör bővülése nem érhető tetten, különösen, ha az infláció és az energiaárak jelenlegi és várható hatásaira gondolunk. Szűk éveket vetít előre ez a kép, ahol keveseknek lesz lehetőségük export piacokon sikereket elérni, míg a többiek (akik még kitartanak) egyre ádázabb csatát kell majd vívni a belföldi érvényesülésért.

Ezek a csaták belföldön persze már évek óta zajlanak, melyek még az olyan kis borvidékeket sem kerülik el, mint amilyen a Bükk. A piacot érdemben befolyásolni nehéz, hiszen az egyszeri borkedvelőnek, ha ízlik egy bor, megveszi, ha szimpatikus egy borász munkája, akkor követi a híradásokat vele kapcsolatban, ellátogat hozzá egy borkóstolás erejéig. Függetlenül attól, hogy ez bizonyos gazdasági köröknek mennyire szimpatikus. Ugyanakkor a (megjelenési) lehetőségek osztogatásán keresztül – melyek elsősorban a rendezvénypiacon zajlanak szinte kizárólag közpénzből, másrészt ugyanezen érdekkörök éttermi, szállodai érdekeltségeinek borbeszállítói kiválasztásakor -, megjutalmazhatóak az arra „érdemesek”. Az ilyen „a csőből is xy borászat folyik”- típusú dömping idővel azért fejt ki gazdasági hatásokat, így a piac is érdemben torzítható vele. Arra érdemes szereplő alapvetően bárki lehet, csak a meghatározott szabályrendszert el kell fogadni hozzá. Mondjuk tükörbe gyakran nem kell majd nézni. Valós értékek mentén történő előrehaladásra ezen a területen ma nincs lehetőség, emiatt némi kontraszelekció is megfigyelhető. Kivételezett abból lesz, aki önmagától életképtelen, vagy túl mohó ahhoz, hogy az önerőből elért sikereivel megelégedjen. Az elkényelmesedett kivételezettek teljesítménye esik, hiszen minden körülmények között biztosított a piaci részvételük, nem kell érdemi versenyben helyt állniuk, másrészről többnyire a piacon eleve érvényesülni képtelen szereplők kötnek ki az osztogatók hálójában, akik ettől nem tanulnak majd meg tisztességes borokat készíteni. A káoszban ma nincs, aki rendet tegyen, a borvidék mindössze báb-szerepet játszik, a települési vezetők többsége azt sem tudja, melyik meccset nézi, vagy hogy az általa irányított falu egyáltalán (melyik) borvidéken fekszik.

Ahogy említettem, felszabadult némi szabadidőm, hiszen ez év május 11-én született meg hirtelen, de nem minden előzmény nélkül a döntés bennem, hogy csaknem négy év után a Szövetség a Bükki Borvidékért Egyesület életéből kilépek, útjainkat külön folytatjuk. Az okokat részletesen itt sem boncolgatnám, a mindenki számára szalonképes verzió szerint kissé elfáradtam.

Múlt héten végeztünk az idei szürettel és ahogy írtam, idén sem sikerült az egyébként sem magasra tervezett szőlőmennyiségeket leszüretelnünk. Az évjárat a tavalyi és idei vízhiány miatt rekord alacsony munkaigényt generált év közben, ez talán az egyetlen pozitívum, mindössze egy kör kaszálást kellett végigvinni és 3 körös bio növényvédelemmel zárjuk a szezont. A korai és középkorai fajták a helyzethez mérten elég tisztességesek, vagy megette őket a vad (őz, szarvas – Chardonnay, Zengő). A szeptemberben hullott csapadék még némi segítséget jelentett a későbbi érésű szőlőknél (és innentől a vadkárok mértéke is besimult a többéves átlagba), nemcsak a bogyók súlyában nézve, hanem a must várható tápanyag-tartalma miatt is. Az előző év elhúzódó erjedései megmutatták, hogy idén miben kell változtatnunk a feldolgozás kapcsán és ezek a tapasztalatok most hasznosak lesznek. Próbálok egyensúlyozni a héjon áztatás idejével, hogy túlságosan sok cseres kesernye se oldódjon a mustba, de elegendő tápanyag és zamat is jusson az erjedési szakaszba. Kevés, de koncentrált termést szedtünk, rendkívül alacsony terhelés mellett. Az agyagosabb területek vízmegtartó képességeik miatt jobban teljesítettek, a csak tufás-dácitos területek kevésbé. Emiatt persze idén is vakarhatjuk a fejünket, hogy mely borokat lesz érdemes fajtaborként kihozni, hiszen egyik-másik területen olyan kevés szőlő várható, hogy nem feltétlenül van értelme önálló borként foglalkozni vele. A helyzetet nehezíti, hogy végre bio-borokat is készíthetünk, hiszen az első ültetvényeinken sikeresen letelt az ökológiai átállás három éves bevezető szakasza és menet közben a feldolgozás és a pincék is bio tanúsításra kerültek. Ez önmagában jó hír (lenne), de a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy lesz olyan területünk (pl.: Kékfrankos), ahol 3 sorról bio szőlőt szedhetünk bio bornak, 4 sorról meg bio művelésű szőlőt, de nem lehet belőle biobor, mivel a szomszédok konvencionális növényvédelmet visznek, és a szerek átsodródhatnak hozzánk is, így azt külön kell feldolgoznunk. Ez további aprózódást okozhat a végső termékpalettán. Az idei évben az egyébként extra adottságúnak gondolt bogácsi Vén-hegy teljesített gyengén, persze ott csak 3-6 éves tőkéik vannak, egyelőre sekélyebb gyökérzettel. Ezeket a növényeket az erős déli fekvés idén jelentősen megviselte, kevés Pinot noir-t, Furmintot és Kékfrankost tudtunk szedni, viszont – ha csak egy hordónyi is – lesz fennállásunk óta először önálló Cabernet franc.

A 21-es borok a lassú erjedési-fejlődési okok miatt sokkal később váltak palackozhatóvá, mint a korábbi évjáratok. Nemrég azért már a Rizlingszilvánival sikerült megjelennünk, egyelőre sok pozitív visszajelzéssel, úgy néz ki, több étteremben is betölt majd egy fajta „ház bora” szerepet. A Zengő is lassan a célegyenesbe fordul, melyet egy Olasz-Furmint házasítás követhet. A Furmint miatt ebben van egy extra karakter, így már nagyon várjuk, még ha önálló Furmintot nem is kóstolhatunk még egy jó darabig. A 20-as év viszonylag nagyobb és sikeres termést hozott, így azok a borok még kitartanak a váltásokig. Olyannyira, hogy két érettebb tétel 20-ból szintén mostanában kerül csak palackozásra, újra jövünk egy Kékfrankos sillerrel és a vörös Birtokbor is bemutatkozik még az idén. A csecslyuki pincében sok változás nem történt, Bujdos Laci Bátyám áramszerelésének hála fényárban úszunk, de ezt leszámítva megszokott csend és nyugalom honol, alacsony hőmérsékleti körülmények mellett.

2022-ben több okból kifolyólag csökkentettük a kitelepüléseken való részvételünket. Itt elsősorban Miskolc részarányában van/lesz érdemi visszaesés. Debrecenben Balogh János barátunk segítségével újra kiállíthattunk a Bor és Jazz napokon, amiért nagy köszönet jár neki. Mindent egybevetve a különféle fesztiválos megjelenések egyértelmű csökkentése a cél. Részben, mert szerencsére elég sok kóstolót tarthatunk és inkább ezekre szeretnénk koncentrálni, másrészt növelnénk a személyes típusú „borkapcsolatokat” a személytelenek helyett. Az elmúlt évekbe fektetett munka, valamint a Csipke Portával (Kósik Anita) kialakított modell beérni látszik, mert idén ősszel már egymásnak adják a kilincset az érdeklődő csapatok, mi pedig újra meg újra nagy lelkesedéssel vetjük bele magunkat a gasztro ismeret-terjesztésbe Anitával. Figyelemreméltó változás következett be kistérségi életünkben, Cserépváralján egy Masinafesztivál és egy Masinaszombat, Cserépfaluban pedig a Csipke Gasztromegálló rendezvényein vehettünk részt borokkal és szervezési munkával egyaránt. Ezek a kezdeményezések vagy teljesen újak, vagy egy régi sorozat felélesztései és sikerük, valamint kötetlen, alacsony költségvetésű megvalósításuk mutatja, hogy a kis helyi, igényes, jó szándékú kezdeményezésekre volna kereslet és talán lehet rájuk építeni a jövőben is. Bővülőben van a bükkaljai kis borosgazda csapat is, hiszen ebben az évben 3-4 kolléga is bontogatni kezdte szárnyait első szőlőültetvényeiken, akikkel izgatottan várjuk az ő szüretükből származó első elkészülő boraikat is.

Nagy lépés az életünkben, hogy a cserépváraljai birtokközpont tartalmi megtöltésének első lépéseként sikerült üzembe helyezni egy kicsi, de kompakt palackozó sort, így az idei évtől már magunk palackozzuk a borainkat bérpalackozás helyett. Még sokat kell tanulni a folyamatokról és igyekszünk csiszolgatni a lépések pontos menetét, hogy stabil, megbízható palackozásokat tudjunk végezni, de jó úton járunk. A tavaly elindított kézműves boros bonbonjaink mellé ebben az évben még csak jelképes mennyiségekkel, de új termékek is megérkeznek. Az egész borokon kívüli termékpalettát „Bükki Szőlőskertek” névvel láttuk el, kapott egy egységes megjelenést és a jövőben egy folyamatosan bővülő, kis darabszámú, gourmet termékcsaládként tervezzük megjeleníteni. Az új termékek között készítettünk egy verjus-t (éretlen szőlő, szűrt, zöld /sárga/ leve), egy szőlőlekvárt és egy rozé borzselét. Természetesen a télre lesz újra bonbon is, de ahogy az édesség esetében, úgy több terméknél is többnyire csak szezonális elérhetőséget tervezünk. A filozófia ugyanaz, mint a boroknál: csak saját, tanúsított ökológiai művelésből származó alapanyagok kerüljenek feldolgozásra.

Hová tűnt az Avas régmúlt dicsősége?

Történelmi elmélkedések egy laikus szemével

Habár a miskolci Avas története bőven rejt izgalmakat a XX. században is, klasszikus értelemben vett borászati funkcióját már az 1800-as évek második felében elvesztette. Az utókor számára – különösen azoknak, akik napjainkban bükki borászként keresik kenyerüket – fontos megérteni, hogyan tűnt el egy valamikor virágzó borkereskedelmi és szőlőtermelő város a térképről úgy, hogy „mindössze” a közel ezer pincéje maradt fenn mementóul. Akkor is fontos ez a tudás, ha egyértelmű: a korabeli viszonyok visszaállítása ma már nem lehetséges. Fontos ugyanakkor tisztáznunk, magunk és a jelen kor borfogyasztó miskolci polgárai számára is, hogy 2021-ben a bükki borvidéki borkészítés nem néhány kalandvágyó figura úri hóbortja, hanem egy mély gyökerekkel rendelkező, kiváló adottságokkal bíró bortermelő vidék évszázados hagyományainak utolsó megmentési kísérlete. Mindez többek között azért is kulcsfontosságú, hiszen minden a történelmi-Avast érintő beruházás és boros rendezvény nagyságrendekkel lesz szegényebb a jövőben, minden megújult külső csak egy letűnt kor giccses díszletévé válik, ha a színfalak közt mindössze idegenből idehozott borokat kortyolgathatunk majd, hiszen a miskolci pincékből végleg eltűnik majd a helyben termelt bükki bor.

„Bár földe többnyire gazdag termékenységü fekete, mely első osztályú búzát terem, Miskolcz legnagyobb kincset szőlőiben bir, melyek a körülfekvő hegyeken elterülve, Magyarország egyik legjobb minőségű borait termik. A szőlő – termelt azonban, mely egykoron valóságos aranybánya volt Miskolczra nézve, a legközelebb évtizedeket kisérő, s közönségesen ismert okok annyira elsüllyesztették, hogy most a jól munkált szőlő nagyon kevés jövedelmet hajt, és csak némileg kedvezőtlen évben bizonyos veszteség.” – írja 1865-ben a Magyarország és a Nagyvilág című lap. Ezek szerint visszább kell lépnünk az időben ha a szebb avasi mindennapokra vagyunk kíváncsiak.
„Hajdan gazdag bérczeinken nectar folyt az arany gerézdekből, még aranyaik mellett is megsüvegelték boros gazdáinkat lengyel és porosz atyánkfiai, csak ugy nyomta a kincs azt a láda fiát! . . emelkedtek is a hegyoldalakban szebbnél szebb borházak, s tátongó pinczeöblök nyujtóztak a kőrétegek között egy illyen rakott pincze fölért egy ócska tót uradalommal…” – a folytatásban az Avas hanyatlásáról mesél ez az 1856-os Vasárnapi Újság cikk, így még mindig nem értünk célba, de láthatóan pár évtizeddel korábban még szebb napok virradtak az Avas oldalában.

Szerencsénkre a levéltári iratok nagy száma maradt fenn arról az 1822-ig terjedő időszakról, mely a görög (görögül beszélő, tágabb értelemben balkáni származású) kereskedők (Miskolczi Görög Compania) és a zsidó kereskedők kezdeti perlekedéséről, majd a görög kompánia térnyeréséről szólnak, de összefoglalva mindenképpen az Avas fénykoraként értelmezhetőek. Kereskedelmi tevékenységük nemcsak a borra terjedt ki, de idővel a leginkább meghatározó portékájuk is ez lett. Dobrossy István szerint: „A görögök miskolci borkereskedelmének hatalmas, önálló kötetet kitevő levéltári anyaga maradt fenn. Ezek meggyőznek bennünket arról, hogy sokfelől, sokféle borokat gyűjtöttek össze a miskolci és főleg avasi pincékbe.” A borok a helyi termelők mellett főleg Hegyaljáról, ritkábban akár Nagyváradról vagy Egerből érkeztek. A kor egyik ismert kereskedője Pataki (Pattakosz) György volt, aki „1755-1790 között több mint 13.000 hordó bort vásárolt fel, amelyért több mint 400.000 forintot fizetett.” Pataki saját kezű (nem reprezentatív) feljegyzéseiben 1773 és 1778 között a legnagyobb átlag áron több évben is miskolci borokat vett akár hordónként 60 forintért (ez az átlagos hordónkénti árak háromszorosa) „miskolczi bort vettem s aszú szőllőnek csináltam” megjegyzéssel. Ez természetesen a teljes miskolci borkereskedelemre nézve nem ad egyértelmű képet, de talán arra alkalmas, hogy lássuk, a helyi borok nem statiszta szerepet játszottak ebben az időszakban, ahogy azt sokan állítják. Az értékesítési volumen óriási lehetett, Schwartner Martin osztrák statisztikus 1798-as munkájában lejegyzi, hogy „a tokaji, soproni és ruszti bor kereskedelméből származó jövedelmet a miskolci megelőzi”. Hogy ez valóban a bükki borokra épülő borkereskedelem volt, azt alátámasztja Keleti Károly szőlészeti statisztikájában (1860-1873) a Miskolchoz kapcsolódó szőlőterületek mérete ugyanis 3053 katasztrális hold, azaz 1770 hektár. (Összehasonlításul ma a teljes Bükki borvidéken 850 hektár szőlő terem, akkor ez a szám közel 5000 hektár volt). Ebből a területből Miskolc 890 kh, Diósgyőr 915 kh, Görömböly 1048 kh és Hejőcsaba 200 kh területtel veszi ki a részét. Az 1873-as Keleti-féle statisztikából egyértelmű, hogy a korszakban nincs még Tokaj-hegemónia, a mai Borsod-megye területén a top10 szőlő-termőterületű települések listáját Gönc vezeti (1773 kh), a mai bükki Szikszó előtt (1700kh), a dobogón Tállya a harmadik (1603kh). 1000 kh felett már csak Görömböly van (1048 kh), majd 800 kh-ig olyan településeket találunk, mint Diósgyőr (915kh), Miskolc (890kh), Tolcsva (995kh), Mád (883kh), Tarcal (899kh) vagy Sárospatak (946kh).

A hanyatlás az 1820-as 30-as évek körül már elkezdődhetett, amikor a korszaknak borvidéktől függetlenül voltak gátló tényezői. Történelmi folyamatok (elsősorban szabadságharcok) gyengítik a bortermelést és megfigyelhető a biztonságos áruszállítás feltételeinek romlása, ami nem kedvezett a korábbi borkereskedelem eredményes folytatásának. A XIX. századra betörő kezdeti iparosodás jó eséllyel elvonja a mezőgazdaságból a tehetségesebb paraszti sorból érkező munkaerőt. A miskolci csavar a történetben a Görög Compania meggazdagodása, majd jogainak folyamatos csökkenése lehetett, ami egy eredményes borkereskedelmi időszak végére tehetett pontot, egyes kereskedők elhagyják Miskolcot, mások megpróbálnak asszimilálódni. Össze-európai tragédiánk a Miskolcon 1885-ben megjelenő (Bedeg-völgy) filoxéra-vész, mely ellen Herman Ottó aktív részvételével megalakul az első „Miskolczi Phylloxera Egyesület”. Talán az ő munkájuknak is köszönhető, hogy a borvidéki átlag szőlőpusztuláshoz képest (68%, 1865-1895) Miskolc 53%-kal „megússza”. Amit azonban már nem él túl a Miskolc környéki szőlőtermesztés, az az ugyanebben az időszakban elinduló diósgyőri nagykohó, mely a munkaerő elvonásával, az egykori szőlőterületek lakóházakkal való beépítésével végül ráteszi a pontot a mondat végére.

Miskolciként meglepő volt megélnem az elmúlt években, hogy borral foglalkozó emberként is mennyire keveset tudok Miskolcról és az Avas múltjáról. Ez elsősorban a témában megjelent írások megismerése és néhány az Avas mélyén tett pincelátogatás során vált világossá. A korabeli – sok esetben eredeti, kézzel készült feljegyzések – és az elképesztő mennyiségű és méretű pincejárat látványa a miskolciak által is jól ismert avasi kulisszák között egy mesebeli, nyüzsgő, értékteremtő világba repít vissza. A történelmi Avas „rekonstrukciójának” emiatt fontos eleme kell, hogy legyen a helyiek korrekt ismeretekhez való hozzáférésének lehetőségeit biztosítani. A XX. század történelmi-politikai céljainak nem állt érdekében Miskolc valós múltjának feltárása és köztudatban tartása, manapság azonban éppen ez a reális múlt-megismerés adhatja vissza a miskolciak boros önbecsülését, hogy megértsük, a Bükk semmivel sem kevésbé történelmi borvidék, mint az egyébként jeles szomszédjai. Az emlegetett levéltári anyagok, az azóta megjelent Miskolc történeti kiadványok, a látogatható avasi pincerendszerek mind a helyiek rendelkezésére állnak, készen várják, hogy a múltat leporolva a jelenben megismerhessük őket. Ami pedig nem áll készen, azt nekünk kell késszé varázsolni és látogathatóvá tenni. Ennek jegyében a fiatal bükki borász szereplőket tömörítő Szövetség a Bükki Borvidékért Egyesület tagjaival ebben az évben egy új rendezvény-sorozatot indítunk útnak, melynek számos eleme ezt a múlt feltárási célt fogja szolgálni.
A történelmi Avas újra élhetővé tételének több évtizedes az adóssága és megkerülhetetlen eleme lesz, hogy az Avas turisztikai attrakcióként szolgáljon, önmagában a korabeli díszletek megújításán kívül az elérhetőség szélesebb körű biztosítására van szükség. Gazdasági racionalitás nélkül a jelenlegi avasi turista-forgalomra alapozva nem várható el igazi elmozdulás (nem véletlen, hogy jelenleg nem találunk érdemi nyitva tartással üzemelő, funkcióját tekintve klasszikus borospincét sem). A célok eléréséhez a jelenleg is működő néhány gasztro-egység mellett állandóan nyitva tartó borospincékre is szükség lesz, ahová a helyiek és a turisták is betérhetnek, nemcsak a nagy fesztiválok idején. Az évente megrendezett nagy eseményeken kívül kisebb, állandó és kiszámítható programok és rendezvények mellett jöhet el a gazdasági realitás pillanata, hogy egyes pincetulajdonosok folyamatos nyitva tartásra adják a fejüket. Nem kizárt, hogy ezt kezdetben valamilyen egymás közti megosztásban kell megtenniük, csökkentve így az első évek üzemeltetési kockázatait. Ezért vissza kell „csempészni” a miskolciak életébe a történelmi Avast, nemcsak évente pár alkalommal, de havonta vagy főszezonban akár minden hétvégén. Mindehhez a mai technikai színvonalon állandóan frissített, széles körben elérhető kommunikációs felület is szükséges, hogy egyszerűen tájékozódhasson minden aznapi érdeklődő, mely egységek tartanak nyitva, milyen programok érhetőek el éppen aktuálisan. Szükség van egy támogató városvezetésre, szükség van a helyi borászokra (hivatásosokra és borosgazdákra egyaránt), szükség van a helyi borfogyasztó lakosságra és a városba látogató turistákra egyaránt.

Mi, akik a Szövetség a Bükki Borvidékért Egyesület (többnyire) fiatal szereplőiként időt és energiát áldozunk ennek a borvidéknek az újbóli felvirágoztatására, úgy gondoljuk, hogy a klasszikust idézzük, a borvidékünk jövőjének eldöntésére hivatott, korunk nagy csatáját a történelmi Avas falai alatt fogjuk megvívni. Ha ez a hely ismét egykori jelentőségének megfelelő megbecsülést fog kapni, és újra a miskolciak és az idelátogató vendégek közkedvelt célpontjává válik, az a Bükki borvidék feltámadását is magával fogja hozni. Ezen kell közösen dolgoznunk, hiszen a Bükki borvidéknek szüksége van Miskolcra, ahogy Miskolcnak is szüksége van a Bükki borvidékre.

2021. február (az írás az Avasi Értéktár XV. számában jelent meg)

Focipéldával élve, hosszabbítás után 5-3 ide. Valami ilyesmi volt az idei szezon, egy fordulatokban gazdag évjárat, ahol nem volt időnk unatkozni, és végül összességében több jó dolog történt velünk, mint rossz. Kezdjük talán a legfontosabbal! Tavasszal sikerült megvásárolni egy két régebbi parasztházból álló ingatlant Cserépváralján, mintegy 7 km-re Bogácstól. A falu lakossága alig 400 fő és ahogy nevéből is kitalálható, egy valamikori várrom alatt fekszik vadregényes bükki környezetben. A telekhatárnál folyik a Lator-patak, a másik oldalon pedig jókora terület hegyoldalba fut és visszaemlékezései szerint itt töltötte legboldogabb gyermekéveit az ifjú Munkácsy Mihály. Ha neki jó volt, akkor nekünk is az lesz, merthogy itt valósul meg a jövőben az egyre inkább időszerű birtokközpont és még ki tudja mi minden más. Persze nem eszik olyan forrón a kását, hiszen jelenleg még csak a tervezés zajlik, aztán majd ki tudja mikor, nekiállunk a megvalósításnak is, de a helyszín legalábbis eldőlt. Egy palackozós pályázatunk jelenleg elbírálásra vár, ha szerencsénk lesz, akkor pár hónapon belül akár már tartalommal is elkezdhetjük megtölteni a helyet. A tervező csapat kipróbált falusi ingatlanokban, azok építészeti értékeinek megmentése és a jelen kor igényeihez igazítása a szakterületük, így bizakodva várjuk a tervezés végét, ahol – ha még csak papíron is – már látszanak a jövőbeli szőlőfeldolgozó és a további technológiai részek, valamint egy vendégfogadásra alkalmas épület is.

Ha már pályázatok, a 2019-es vén-hegyi telepítési sztorink, amihez képest egy brazil szappanopera mindössze rövidfilmes kategória, mintegy 950 nap után pozitív fordulatot vett és végül megkaptuk a támogatói okiratot. Most már (csak) a kifizetési kérelem összeállítása a feladat. Az okirat viccesen fogalmaz, hiszen mostantól 24 hónapunk van végrehajtani a projektet, de az alapos bírálati munkának hála mi menet közben már rég végeztünk a munkálatokkal, és ha az ellenőrzés is mindent rendben talál, talán egyszer a támogatási összeg folyósításáig is eljutunk. Ezt ugye egyedül kellett megfinanszíroznunk idáig, holott az eredeti tervek szerint támogatási előleggel szerettük volna megosztani a költségeket, na de spongyát rá! Az ügyben több mélyponton vagyunk már túl, így ez most felettébb jó hír, akit érdekel, korábbi bejegyzésekben talál róla bőségesen.

Azért, hogy nem minden fenékig tejfel, arra idén az évjárat finoman emlékeztetett. A tervezett szőlőmennyiség – ami egyébként is meglehetősen visszafogott, 20-40 mázsa hektáronként – mindössze felét sikerült végül leszedni. A háttérben számos tényező áll, a fakadás 4-5 hetes csúszásától kezdve, a gyors és forró virágzáson, a vadkárokon keresztül, az itt-ott fellépő lisztharmatig. A legsúlyosabb problémát viszont a már-már krónikus vízhiány okozta, melynek köszönhetően borsónyi szőlőszemek lehettek csak a jutalmunk. Én is rátettem egy lapáttal a biztonság kedvéért, hiszen az ökológiai művelési szemlélettel összhangban idén próbáltam ki először a nulla fizikai talajművelés kérdését, ami egyes ültetvényekben, ebben az évben azért okozhatott gondokat. A szőlők beltartalmi értéke jó, egyelőre nagyon magas savakkal, de ez már erjedésben is jelentős csökkenésnek indult, nem hiszem, hogy a mi érlelősebb stílusunk mellett bármilyen problémát okoz majd. Sajnos néhány nagyon várt szűztermésből (Furmint, Pinot noir) a mennyiség okán nem lesz még önálló fajtabor és ugyanez mondható el a Cabernet franc és Olaszrizling fajtákról is. A jelenlegi állás szerint készül egy bogácsi termőhelyekről származó Olasz-Furmint duett és egy dűlő-szelektált vörös a Vén-hegyről, ahol Cabernet franc, Pinot noir és Kékfrankos lesznek az alkotóelemek.

A Szövetség idei éve is összességében pozitív képet mutat, hiszen folytatódik a Bálvány-sztori és emellett egy új, szakmailag jegyzett és színvonalas BÜKK+ sorozattal tudtunk elindulni Miskolcon állandó szereplési lehetőséget adva borászainknak, helyi civileknek, miskolci zenészeknek. A helyi közönség olyan országosan jegyzett nevekkel találkozhatott, mint Alkonyi László, dr. Lőrincz György, Losonci Bálint vagy éppen Szentesi József. Kiegészítő programként a felszíni Avas-túrák és a földalatti pincetúrák is sok miskolcinak adtak maradandó élményt. A tavasszal elindított Borosgazda-képzés is sikeresen halad, a 17 jelentkezőnek még két záró napja van hátra. Az ismeretek bővülésén túl már elmondhatjuk, hogy a csapatból több új kollégát is nyert a Bükk, hiszen egy pincevétel és két ültetvény-vásárlás is a friss boros gazdák neve mellé került már.

Az új szezonban jövő tavasszal egy Rizlingszilvánit váltunk le Zenitre, valamint megvételre szerződtünk egy Rizlingszilváni, egy Olasz rizling és egy Zengő ültetvényen, melyben a jóváhagyó döntés szintén tavaszra születhet meg. Ha minden rendben lesz, 6,4 hektáron fogunk újabb ökológiai évet kezdeni, egyúttal az első bio-boros évjáratunkat. Ennek megfelelően, tanulva az idei évből, már decemberben komolyan neki kell állnom a metszésnek, hiszen változatlanul egyedül tervezem megoldani ezt a munkafázist. Lényegében már ilyenkor elkezdődik az új szezon számomra, novemberben már várom is, hogy mehessek, hiszen ahogy mindig: új év, új remények!

Izgalmas hónapok vannak mögöttünk és az elmúlt évek legvontatottabb tavasza zajlik éppen. Visszaolvasva a jegyzeteimet, 2017-ben kb. egy hónappal hamarabb fakadt a szőlő, mint idén, ez egészen elképesztő különbség. A vírushelyzet miatt nem volt nagy a pörgés az elmúlt hónapokban, így volt némi idő átgondolni az elmúlt öt év történéseit, hogy honnan indultunk, hol járunk most és hol tarthatunk majd mondjuk újabb öt év múlva. A kisebb számvetésnek az is lehetett az apropója, hogy furcsa érzéseket kelt az emberben, ahogy látja maga körül a nagy magyar bor(ász)valóságot, benne csődbe ment szereplőkkel, földre zöldszüretelt 12 százaléknyi magyar terméssel, gatyaletolós facebook-os világvége leárazásokkal, karantén online-borkóstolókkal vagy az állami támogatások elosztási botrányaival. Ki miért tart ott ahol és mégis mi várhat ránk a következő években?

Ha összegezni kellene a mögöttünk hagyott fél évtizedet, azt gondolom, nem lehetek elégedetlen. Habár az út eleje sok buktatót rejtett – hiszen számos hasonló körülmények közt elindult borászati vállalkozás bukik el már az eső években -, nekünk sikerült venni az akadályokat és ma már talán elmondhatjuk, hogy kinőttünk a fűből, picit már védettebb állapotban vagyunk, mint pár éve. Mindezt úgy, hogy a területalapú támogatásokon kívül 2021-ig más forráshoz nem jutottunk. Sikerült 5,5 hektárig eljutni, ésszerű birtoknövekedési szempontokat betartva. Teljes termőre fordulás esetén évi közel 20 ezer palackkal számolhatunk, ami már látható mennyiség, főleg, hogy nincsenek nagyüzemi céljaink. Idén 3 éve kezdtük a tanúsított átállást az ökológiai művelésre, ami kulcsfontosságú lehet majd a piaci bővülésnél, főleg az export eladások során jelenthet majd nagy segítséget. Kialakítottunk egy életképes kis csapatot, bár nem fiatal a társaság, de szakmailag jó munkát végeznek és számíthatok rájuk. Technológiailag – sem szőlészeti, sem borászati területen – lényegében nem tartunk sehol, amibe a magunk szintjén sok pénzt fektettünk az ültetvényeken kívül, az a hordó-állomány, minden más lényegében olyan szintű, hogy nagyapám pincéjében is lehetne. Szőlészeti oldalon néhány minőségi kéziszerszámot leszámítva még ennyink sincs, szóval mindkét fronton volna bőven mit fejleszteni. Ugyanakkor – lassan 5 évjáratot magunk mögött tudva – talán kijelenthető, ezzel a felszereltséggel is lehet értékeset alkotni, így is eljuthat az ember jegyzett szintekig. Hosszabb távon talán pont ez a körülmény-rendszer lesz az, ami ütésállóvá tehet egy birtokot, hiszen itt minden fejlesztés óriási előrelépés, az addigi körülmények jelentős megváltoztatása, és ha ezek nélkül eddig sikerült boldogulni, a jobb körülmények között remélhetőleg még jobban fog. Ugyanakkor – félretéve a jég hátán is megélő, számkivetett bükki borász romantikáját – nyilvánvalóan fájdalmas érzés azt látni, hogy egyes hazai szereplők hozzánk képest milyen sebességgel fejleszthetnek, akár olyanok is, akik még egy liter bort nem készítettek az életben. Már épül a pince, meg a vendégház, új traktor áll az udvaron, anélkül, hogy bárkinek be kellett volna bizonyítani: igen, itt egy elszánt, motivált, a magyar szőlő- és bor mellett elkötelezett, dolgozni vágyó és tudó vállalkozást sikerül(t) támogatni mindannyiunk közös pénzéből. A magyar szőlő- és borágazat totális megújulásra érett, félő azonban, hogy a jelenlegi változási folyamatok ismét nem fogják kiváltani a várt hatásokat. Lesz majd új bortörvény, meg marketing-keret, meg fehéredő gazdaság, meg toronyóra lánccal. A minap egy bruttó 307,- forintos oltalom alatt álló földrajzi jelzésű bort találtam az egyik szupermarket polcán. Közben a források hazai elosztása furcsa képet mutat és a sebessége is elképesztően lassú. Az én telepítési ügyem nagyjából 850 napja nem jutott el döntésig. Persze, lehetséges, hogy ez csak a hozzánk hasonló kicsik szintjén van így, de biztosak lehetünk benne, hogy Hans-Jürgen, aki a Lajta túloldalán hozzám hasonlóan 2 hektárnyi új szőlőt telepített, már abban az évben megkapta a minden uniós polgárt megillető telepítési támogatását, míg nekem két év után még támogatási döntésem sincs. Ő már a harmadik beruházásához tud hozzákezdeni azóta, míg az én hasonló terveim kényszerűségből a fiókban lapulnak. Mégis kit akarunk így utolérni vagy lehagyni Európában? Sokszor elhangzik, hogy a közép- és nagybirtokok erősödése fontos cél, hiszen nem vagyunk hatékonyak a külpiacokon. Ha viszont körbenézek, Tokajtól a Mátrán át a Balatonig, akkor meg azzal szembesülök, hogy a kis szereplők közt nagyobb arányban vannak azok, akik jó árakon tudnak külpiacokon szerepelni, nem ritkán idehaza nincs is eladható készletük. Persze mondhatjuk, hogy ez nem mennyiség, ők sosem lesznek a klasszikus értelemben ár-érték arányban versenyképesek, mégis úgy állunk, hogy a külhoni presztízs megszerzésére döntően ők lennének képesek, aminek a hátán majd a nagyobb birtokok anyagilag is learathatják a dicsőséget. De ahelyett, hogy ezeket a példaképként bemutatható szereplőket menedzselné a saját hazájuk szakpolitikai rendszere, hogy akár „hétköznapi hősöket” gyártson belőlük, ami tökéletesen passzolna a jelenlegi bormarketing célokkal, többé-kevésbé teljesen magukra vannak hagyatva. Félreértés ne essék, én nem sorolom magam közéjük, ugyanakkor a méreteinkből adódó párhuzamok rám is igazak.

A borvidéken közben furcsa kettősség uralkodik. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a legendás Titanic-on hajózna. A hajó orra jéghegynek ütközött (valamikor 1890 körül) és a süllyedés azóta egyre gyorsul. A hajó orrába ömlik a víz, néhányan az ott lévőkkel igyekszünk mindent megtenni, hogy megállítsuk a katasztrófát, hiszen látható: ha nem leszünk sikeresek, mindenki hullámsírba kerül. Szivattyúzunk, próbáljuk stabilizálni a hajót, befoltozni a léket. Eközben a hajó tatján, mely megemelkedve közelebb került a fellegekhez és a teliholdhoz, hatalmas buli zajlik. Húzza a cigány a nótát, egymás hátát lapogatják a népek, összekoccannak a poharak. Borkútból folyik a bükki nedü, politikusok és borosgazdák viccelődnek egymással. Néhány nyakkendő már pörköltszaftos, ingujjak feltűrve, valaki épp az 27. (kunsági) szakmai kirándulás kalandjain nosztalgiázik. A hangulat az égig ér, mindenki úgy mulat, mintha nem lenne holnap.

Jó hírekben sincs hiány, sok munkának köszönhetően a vén-hegyi projektünk mindeközben a befejezéshez közelít. A napokban sikeresen pótoltuk a 2019-es erózió oltvány-veszteségeit és egy új sort is beszorítottunk a terület szélén. A támberendezés kiépítése a végéhez közelít, még némi huzalozás és az új oltványok karózása van hátra. Párhuzamosan a 19-es tavaszi telepítés erősebb tőkéi (nagyjából az állomány fele) idén már termőre fordul, így várhatóan idén már Furmint és Pinot noir is készül a birtokon. A metszéssel még 3 napom van vissza, ha normál tavaszunk lett volna, akkor bizony nem lettem volna kész fakadásig. Mentségemre szóljon, hogy a területek nagy százalékán kellett felújító munkákat végezni vagy tőkeformákat kialakítani, ami lényegesen időigényesebb, mint egy beállt ültetvényt metszeni. A kötésekkel mindenhol készen vagyunk, ahol a metszés is kész, így a területek döntő többsége rendben várja a melegebb időt. Mindenesetre tanulság, hogy 5-6 hektár körül már korábban és nagyobb intenzitással kell elkezdenem metszeni a jövőben. Ezzel a fakadási időponttal hosszú év elé nézünk, idén sem lesz augusztusi szüret. Kíváncsi leszek a növényvédelmi hatásokra is, ilyen évem még nem volt eddig. Bővültünk tavasszal Chardonnay fronton, a meglévő területeket a cserépi Csurdóka-dűlőben 1 hektárra emeltük, mindezt egy blokkban, így az öko művelésünk szempontjából és a Chardonnay Cherép jövője szempontjából is jó hírek ezek. Új fejlemény, hogy az elmúlt hónapokban több érdeklődő borosgazda jelölttel is elkezdtünk közösen dolgozni, miután néhányan bejelentkeztek, hogy szeretnének gyakorlati munkát végezni nálunk, vagy csak időnként részt vennének szőlészeti-borászati munkáinkban tapasztalatszerzés végett. Lelkesen vetették bele magukat a sűrűjébe és nekünk is jól jött sok esetben a segítségük. Reméljük, sikerül kellő tapasztalatot szerezniük és minél többen gyökeret vernek majd közülük a környéken, így motivált fiatalokkal bővülhet a Bükk.

A birtok építése újabb jelentős lépéssel folytatódik. Ha minden jól halad, a napokban sikerül megvásárolnunk egy régi családi házat Cserépváralján, ahol a tervek szerint a birtokközpont kerül kiépítésre. A település mellett számos érv szólt, sok szempontot figyelembe véve itt látom legkedvezőbbnek a jövőnk építésének helyszínét. Reméljük nekünk is sikerül hozzájárulni a kis falu fennmaradásához, párhuzamos a története települési szinten, mint a Bükknek borvidéki szinten.

2020. október. 16.

Túl vagyunk egy újabb szüreten és annak ellenére, hogy sok még a tennivaló a pincében, jóleső büszkeséggel gondolhatunk vissza a 2020-as évre. Érdekes volt látni, hogy hogyan alakult ki szinte az utolsó pillanatra a 2016-os évvel elindult történetünk valószínűleg eddigi legígéretesebb évjárata. Merthogy év közben úgy álltak a dolgok, hogy ez az év még egy 2010-es katasztrófa is lehet (két héttel később fakadt és virágzott a szőlő az átlagosnál, aztán Medárd-nappal beköszöntött a 40 nap eső). De a végeredmény sokszor apróságokon múlik, hiszen a 40 napnyi eső végül kelet felől jött, peronoszpóra fertőzés nélkül, így a harmadik öko-évünkben kitartott a növényvédelem és a tetejébe megnyertük az utóbbi évtizedek legszebb augusztus-szeptemberét. Az összes szüretről elmondható, hogy mindig csak az utolsó napokra állt össze a kép, de akkorra igen és így nagyon komoly beltartalmú szőlőket szedtünk és vittünk a pincébe. A cukortartalmak a 20,5-24 magyar mustfok tartományban vannak, de emellett bükki szinten is délceg savakkal állunk szemben. Az évek során megtanultam, hogy a szép, érett savaktól félnünk nem kell, az idő, a hordós érlelés, vagy éppen a finomseprő majd megszelídíti az elsőre félelmetesnek tűnő összetevőket is. Ahol a kezdeti sav értékek ennél is komolyabbak, ott pedig meghagyjuk majd a német Rieslingeket és újabban a modern tokaji száraz Furmintokat dicsőségre vivő pár gramm maradék cukrot mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az idei szüret eseményeiről ismét születhetne egy toplistás kisregény. Az ökológiai művelés szerves része a gyomgazdálkodás, így a kezdetektől magam végzem a soraljak gépi kaszálását. Lényegében nem túlzás, hogy év közben szinte mást sem csinálok munkaidőben, mint kaszálok. Azért nem elhanyagolható szerencse, hogy szeretek kaszálni. Mármint géppel. Az egyedüli gond, hogy egy invazív gyomféle, az a bizonyos parlagfű nevű, olyan mértékben terjed, hogy nem nagyon tudom, milyen módon fogjuk ennek Magyarországon gátját emelni. És amikor az öko-gazda nyár végére allergiássá válik a parlagfűre, az nem éppen egy szerencsés forgatókönyv. Egy augusztusi Chardonnay-kaszálás lett végül a kritikus pillanat, ahol az elszántságom nagyobb volt, mint a tűrőképességem, de egy százas papír zsebkendő, egy szájmaszk és némi nem irodalmi káromkodás kíséretében csak sikerült lekaszálnom hat óra alatt az ültetvényt. A végére már viszketett a szemem, tele volt a fejem, a torkom, a tüdőm. Innen kezdődött a vesszőfutásom, mely több héten át tartott, többszöri gyógyszerváltás után, végül asztmás köhögésbe fordulva (a kiújuló Covid-járvány elején), így a szüret kezdetére a kistarcsai kórházi ügyeleten kötöttem ki. Nem voltam túl jól, de önkéntes bevonulásom inkább a környezetem védelmében történt, hiszen pár nappal később kezdenünk kellett a szüretet, ahol a pincében többnyire csak magamra számíthatok. Kellett a bizonyosság, hogy nem vagyok fertőzött, hiszen ilyen állapotban a nem éppen fiatal szőlőmunkás csapatomra, akikkel a szőlőt szedjük és nyugdíjas szüleimre is veszélyes lehetek. Panaszom nem lehet a kivizsgálás alaposságára, melyen végül megállapították, hogy vírusos nem vagyok, ellenben a vérvételi adatok heveny allergia-tüneteket mutatnak. Ezt követően már szinte boldogan vethettem bele magam a szőlő-betakarítás utánozhatatlan örömeibe.

A szüret nagy része rutinosan és simán zajlott, bár minden fajtánál az elmúlt öt év eddigi legkésőbbi időpontjában szedtünk. A termés mennyiségét sajnos vadkárok csökkentették, de ezzel együtt is aránylag jó évre volt kilátás. Szeptember végén aztán elromlott az idő, ám a korábbi aszályos helyzetben a föld az érkező csapadékokat gyorsan eltüntette. A szüret időpontjait általában szeretem önállóan kijelölni, kizárva minden külső nyomást, vagy befolyásoló körülményt. Például nem befolyásol, hogy egy adott dűlőben már mindenki leszedte a termést és csak az enyém díszlik a szabad ég alatt. A vége idén kicsit máshogy alakult, hiszen október első hetében már tisztán látszott, hogy október 11-én éjjel egy özönvizes 5-7 nap következik (16-án már 100 mm-nél tartunk az elmúlt négy nap alatt). Mivel október második felében már nincs túl sok esély érdemi cukorgyűjtésre és ennyi víz után a bogyók töppedése is kútba esik, egyértelművé vált, hogy legkésőbb 11-én minden szüretre érett alapanyagnak a pincébe kell kerülnie. Mivel a megelőző szerdán egy 21 mm-es eső azért még nehezítette a dolgunkat, kivártunk vasárnapig és egy napon szedtük le a Kékfrankos, az Olaszrizling és a Cabernet franc termést, illetve beérkezett a Bálvány borunk Olaszrizling része. A szőlő szedése 12 órán át zajlott a rutinos négyfős (!) csapattal, míg Ádám barátom Miskolcról támogatott a pincében (ez volt idén az egyetlen nap, ahol nem egyedül kellett a pincét rendezni). Az utolsó negyed óra szedés az autó reflektor-fényénél történt. Ettől mindannyian romantikus hangulatba kerültünk, és a nap végén mindenki elégedetten és fáradtan nyugtázta, hogy az idei év szenvedései sem voltak hiábavalóak. A Jolánka-Piroska ex-vecsési kettős által napközben elkészített hagyományos bográcsos toros káposztánk (nem elhanyagolható hústartalommal) elfogyasztása, ami az utolsó szüreti nap egyik fő eseménye nálunk 2017 óta, szintén elhalasztódott pár nappal, de annyi baj legyen. Az utólagos must analízis pedig elképesztően pozitív paramétereket mutatott, a természet pont a megfelelő időben kényszerített rá, hogy ezt az állapotot őrizzük meg a borok készítéséhez. Talán valaki, valahonnan, ezúttal ránk mosolygott…

2020. július 23.

A Kárpát-medence malmai lassan őrölnek, de azért halad az a munka! Mintegy 9 hónappal a szőlőtelepítési pályázatom elutasítására beadott kifogásom után megérkezett a válasz, melyben helyben hagyták a panaszom és elfogadták az érvelésem. A döntés ellen fellebbezni nem lehet, elvileg visszakerül az ügy a pályázati irányító hatósághoz, akinek be kell kérnie a 2018-as SZJA bevallásom, ami ha létezik és időben benyújtásra került, akkor a kérelmem ezen a jogcímen nem utasítható el. Szóval van remény, de azért pezsgőt még nem bontottunk! Közben a telepítésen igyekszünk lépést tartani a gyomokkal és az ifjonc szőlők mellé már elhelyeztük a karókat. Megpróbálom csak karó segítségével kinevelni a szőlő törzséhez és a kordonkarhoz szükséges mintegy 160 cm-nyi hajtást, ami ugye nem egyszerű mutatvány, mivel a karókból mindössze 80 cm hasznos hossz áll rendelkezésemre. A probléma forrása ugyebár az elutasított pályázat miatti forráshiány, hiszen normál körülmények között mostanra már komplett támrendszernek kellene állni, ahol a kifeszített huzalokhoz vidáman rögzíthetnénk a mostanában igencsak megnyúló hajtásokat. Ettől függetlenül egész jó állapotban van a telepítés nagy része, főleg a Furmint és a Pinot noir mutat nagyobb növekedést, jövőre nagy részükről már szüretelni fogunk. A vadak aránylag kisebb számban látogatják a területet, bár vadnyulat rendszeresen látunk, néha egy-két őz is feltűnik és szarvas-nyomot is látni az eső utáni sárban.

Az év elég hektikusra sikerült idáig, a tavaszi aszályosabb idő után Medárd hozta a formáját, ám nem a tankönyvi nyugati áramlások szállították a csapadékot, hanem rendszeresen keletről érkezett az eső. Ennek egy előnye volt, hogy peronoszpóra-fertőzést onnan nem igazán tudtunk elkapni, így hiába volt minden ideális a gombás betegségekhez, mindössze az elmúlt napokban észleltünk először fertőzési tüneteket, amit reményeink szerint meg tudunk fogni a következő napokban, illetve a 30 fokos napi csúcsok nem igazán fekszenek neki. Lisztharmattal sincs túl sok gondunk, persze szokás szerint alapos és rendszeres zöldmunkát végzünk, hiszen rövid karanténos tartózkodás után a váraljai „kommandó” ismét munkába lendült. Az idei év slágere – csak hogy ne maradjunk dögvész nélkül – a fekete rothadás terjedése, amiről az elmúlt években már hallani lehetett, de nálunk érdemben csak most bukkant fel. Ami kissé aggasztó ezzel kapcsolatban, hogy ökológiai művelésben nincs alkalmazható ellenszer ellene, így bízom benne, hogy nem lesz rendszeres és aktív fertőzés az ültetvényeinkben a jövőben. Az ökológiai tapasztalataink folyamatosan szaporodnak, úgy fest, egyre ellenállóbbak az ültetvényeink. A hajtásnövekedések nem túl gyorsak, amitől masszívabb, ellenállóbb a növények szövete és kevesebb felesleges zöld felületet kell az év során lemetszenünk. A talajélet és a biodiverzitás végleges kialakítása lesz a következő évek fő feladata, de már most is egész jól állunk ezen a téren. Idén felhagyunk a fizikai talajművelés nagy részével, nem forgatjuk a talajt, mindössze néhány területen és ott is csak minden második soron végeztünk talajlazítást. A bolygatatlan talajban kialakul egy talajbaktérium-talajgomba (mikorrhiza) egyensúly, ami mindenhol jelen van, ahol nincs emberi beavatkozás. Ezek a mikroszkopikus populációk számos hasznos feladatot elvégeznek és szoros szimbiózisban élnek a gazdanövényekkel, jelen esetben a szőlővel. Hogy melyik csoportosulás kerekedik felül, az sok mindentől függ, de a talajtakaró növények fajösszetétele árulkodó lesz az eredmény szempontjából. A végső cél a szőlőművelés szempontjából az, hogy az évről-évre leaprított metszési venyige és minden szerves korhadó anyag (talajtakaró növények, gyomok) egy stabil, élő rendszer részeként ismét átalakul felvehető természetes szerves tápanyaggá, ami segíti a tápanyag-gazdálkodási rendszerünket, így nem kell semmit kijuttatnunk a talajon keresztül.

Időközben kis csúszással sikerült megtartanunk a Szövetség a Bükki Borvidékért Egyesület újabb sajtónapját, ahol bemutatkozott az első bükki közösségi bormárka a Bálvány. Hosszas előkészületet követően 6 borászunk 5300 palackkal készítette el ezt a Chardonnay-Olaszrizling-Zenit házasítást, ami reményeink szerint méltón és hitelesen képviselheti a Bükki borvidéket bárhol a világban. Az eddigi fogadtatás pozitív, reméljük, egyre több borszeretőhöz juthat el a bor a közeljövőben. Ugyanitt sikerült megállapodást kötnünk Miskolc városával és Veres Pál polgármesterrel arról, hogy a város és az egyesület közösen küzd majd a borvidék fennmaradásáért. Egykori miskolciként büszke vagyok, hogy végre sikerült idáig eljutnunk.
A karantén után ismét sok helyre hívnak és számos új helyszínen tudunk megjelenni a borokkal, nő az éttermek és vinotékák száma is, ahol jelen lehetünk. Igyekszem minden megkeresésnek eleget tenni, persze csak úgy, hogy közben a szőlőművelés és a pince dolgai ne sérüljenek.

A relativitás, mint fogalom gyakran eszembe jutott az elmúlt hónapokban annak kapcsán, hogy az ember hajlamos különféle problémáit sorscsapásként megélni, egészen addig, amíg nem következik be egy még váratlanabb és nehezebb helyzet, ami máris egészen más megvilágításba helyezi a korábbi fejfájások okát. A vén-hegyi eróziós kár a maga bő egymillió forintos nagyságával eltörpül amellett, hogy nevetséges körülmények között tíz hónap megfeszített munkával az új szőlőtelepítési pályázatom elutasították. Ennek is megvan a maga sora, hiszen kifogással éltem a miniszter felé a döntés ellen, amire neki 30 napja volna válaszolni, de rövidesen 150 napnál tartunk és még „se kép, se hang”. Ugyanerről a pályázatról egy hónapja egy szakmai főrumon elhangzott, hogy idén augusztusban a beadási határidő lejár, és a 4 milliárdos keretből csak 0,5 milliárd van lekötve, a többit „nehogy már benn hagyjuk az uniónak”. (Amúgy készül egy átfogó több részes visszaemlékezés részemről, amolyan „telepítésem és szenvedéseim története”, melyre már jelezte egy országos borszakmai portál, hogy folytatásokban lehoznák). Aztán mire kezdett volna helyére kerülni bennem a düh, beköszöntött korunk vírusa és a „félelem-kora”. Ez ugye részben értékesítési oldalon fogja meg a rendszert egy ilyen kisbirtokon, különösen az éttermi fronton, de a történet másik oldala, hogy a szőlőművelésben eddig segítségemre siető asszonyokat érthető módon karanténba dugták otthon, így most 6 hektár szőlővel állok szemben és az esélytelenek teljes nyugalmával tehetem mindezt. Erre persze egy zágrábi borász még rá tudna tromfolni a napokban bekövetkezett földrengéssel, szóval mindig van lejjebb.

Mindezekkel együtt valahogy nem sikerült igazán kétségbe esnem, eddig se volt kikövezve ez az út, úgy látszik, nekem, nekünk itt a Bükkben, vagy ebben az országban, ez jutott. Érdekes lesz látni a következő hetekben, hogy az eddig is lufiként működő, állami támogatásokon hízlalt szereplők majd hogyan kuncsorognak újabb alamizsnák után a túléléshez, hogy az egyébként is romjaiban lévő magyar szőlő- és borágazat mit kezd ezzel az egésszel és valahogy már azelőtt rosszat sejtek, hogy bármiről is lenne információm. A mi családunk élete annyiban változik, hogy én vagyok az egyetlen lakhely-elhagyó személy, a többiek a portáról sem lépnek ki. Én is csak az összehangolt bevásárlást, postát, gyógyszertárat intézem, na meg otthon a tanulást, kikérdezést, kerti munkát, főzést. A bükki munkák most két napokra szűkülnek, de azokat hetente kétszer végzem. Kénytelen vagyok egyfajta sorrendet felállítani az egyes ültetvények között az elvégzett munkák sorrendje miatt, hiszen hétből hét nap jelenlét esetén sem tudnám a 6 hektárt az elvárt igényességgel művelni, Nagytarcsáról ingázva meg egyenesen lehetetlen a küldetés. Így a „szerencsés” parcellákon igyekszem rendet tartani, a többin meg a tűzoltás marad a fennmaradó idő függvényében. Ide értendő, hogy a 19-es borokkal is van még feladat a pincében, a lepalackozott tételeket is címkézni, csomagolni kell és persze a ritkább kiszállításoknak is eleget teszek. Mindezt egyedül, amiben azért mégis van számomra valami megnyugtató. Bízom a szőlőkben, hiszen gondját viseltük az elmúlt években, remélhetően komoly bajuk nem lesz idén, ha esetleg itt-ott elcsúszunk.

A futó projektek kapcsán a Vén-hegy erózió-elhárítási munkái a tavalyi kár után megkezdődtek, kb 300 köbméter földnél tartunk a visszatöltésben és úgy 80%-on állunk. Tudtam, hogy sok lesz, de ez engem is megdöbbentett. A tőkehiány kb 20%-os, amire még rájön egy kevés a munkagép mozgása miatt, de sajnos áldozatokat kellett hozni, hogy emberi idő alatt végezzünk. Itt fog fakadni először a szőlő, már várom, hogy láthassuk zöldelni a „fiatalokat”.

A Szövetség a Bükki borvidékért formációnk decemberben egyesületté alakult, a kollégák megtisztelő választása alapján elnyertem az elnöki szerepet, így már papírom is van róla, hogy kötelességeim vannak az üggyel. Persze a csapattal igyekszünk szétosztani a feladatokat, de ebbe a folyamatba is belerondított a vírus. Első közös rendezvényünket terveztük áprilisban, illetve készül az első bükki közösségi bormárka is, ami persze így is palackba kerül, csak épp a promócióját nem nagyon kell most elvégezni. Mindezek mellett elkezdtük megszervezni a borvidék első olyan borszeretőkből álló körét, akiknek szívügyük a borvidék és akiknek időről-időre zárt kóstolókon mutathatnánk be a tematikusan összeállított borokat. A kialakult helyzetben el kell gondolkodnunk egy online borkóstoló megtartásán is, ami kicsit erőltetetten hangzik, de legalább kizökkentené a hétköznapok bezártságában a tisztelt borbarátokat.

A Csecslyuki-pincesor ügye kisebb léket kapott, miután a területet birtokló mezőgazdasági zrt. felajánlotta 1 forintért a 4,5 ha belterületi ingatlant a bogácsi önkormányzatnak megvételre. A testület egyhangúan elutasította az ajánlatot, mivel nem szeretne újabb gondot venni a nyakába. Ez egy érdekes nézőpont a véleményem szerint, hiszen egy települési önkormányzatnak többek között a települése belterületi (és külterületi) részeinek a rendben tartása is feladata volna, de az élénk turizmus ellenére sincs erre keret (?) vagy szándék (?) Bogácson (a szavazás még a  vírus előtt történt). Különösen úgy érdekes a helyzet, hogy az elmúlt években a tulajdonos nem végzett érdemi tevékenységet (takarítás, területrendezés) az érintett pincesoron, ahol az illegális szemétlerakásnak és az ápolatlan környezetnek hála a többnyire bogácsi pincetulajdonosok pincéinek értéke szép lassan elolvadt és így ma egyáltalán nem piacképes. Egy barátom mondta erre, hogy Cserépváralján sincs pénz kaszálni, de ott legalább csend van…. Akárhogy is történt mindez, új megoldás után kell néznünk, hogy gazdája legyen ennek a geológiailag, történelmileg és turisztikailag nagy potenciálú falurésznek. Az ötletek és a tettestársak is szaporodnak, úgyhogy van remény!

Mindenkitől elnézést kérek, hogy nem sikerült pozitívabbra ez a bejegyzés, remélem a következő vidámabb lesz. Addig is vigyázzatok magatokra! (Ugyanitt vírusból kigyógyult szőlőmunkásokat keresünk)