A relativitás, mint fogalom gyakran eszembe jutott az elmúlt hónapokban annak kapcsán, hogy az ember hajlamos különféle problémáit sorscsapásként megélni, egészen addig, amíg nem következik be egy még váratlanabb és nehezebb helyzet, ami máris egészen más megvilágításba helyezi a korábbi fejfájások okát. A vén-hegyi eróziós kár a maga bő egymillió forintos nagyságával eltörpül amellett, hogy nevetséges körülmények között tíz hónap megfeszített munkával az új szőlőtelepítési pályázatom elutasították. Ennek is megvan a maga sora, hiszen kifogással éltem a miniszter felé a döntés ellen, amire neki 30 napja volna válaszolni, de rövidesen 150 napnál tartunk és még „se kép, se hang”. Ugyanerről a pályázatról egy hónapja egy szakmai főrumon elhangzott, hogy idén augusztusban a beadási határidő lejár, és a 4 milliárdos keretből csak 0,5 milliárd van lekötve, a többit „nehogy már benn hagyjuk az uniónak”. (Amúgy készül egy átfogó több részes visszaemlékezés részemről, amolyan „telepítésem és szenvedéseim története”, melyre már jelezte egy országos borszakmai portál, hogy folytatásokban lehoznák). Aztán mire kezdett volna helyére kerülni bennem a düh, beköszöntött korunk vírusa és a „félelem-kora”. Ez ugye részben értékesítési oldalon fogja meg a rendszert egy ilyen kisbirtokon, különösen az éttermi fronton, de a történet másik oldala, hogy a szőlőművelésben eddig segítségemre siető asszonyokat érthető módon karanténba dugták otthon, így most 6 hektár szőlővel állok szemben és az esélytelenek teljes nyugalmával tehetem mindezt. Erre persze egy zágrábi borász még rá tudna tromfolni a napokban bekövetkezett földrengéssel, szóval mindig van lejjebb.

Mindezekkel együtt valahogy nem sikerült igazán kétségbe esnem, eddig se volt kikövezve ez az út, úgy látszik, nekem, nekünk itt a Bükkben, vagy ebben az országban, ez jutott. Érdekes lesz látni a következő hetekben, hogy az eddig is lufiként működő, állami támogatásokon hízlalt szereplők majd hogyan kuncsorognak újabb alamizsnák után a túléléshez, hogy az egyébként is romjaiban lévő magyar szőlő- és borágazat mit kezd ezzel az egésszel és valahogy már azelőtt rosszat sejtek, hogy bármiről is lenne információm. A mi családunk élete annyiban változik, hogy én vagyok az egyetlen lakhely-elhagyó személy, a többiek a portáról sem lépnek ki. Én is csak az összehangolt bevásárlást, postát, gyógyszertárat intézem, na meg otthon a tanulást, kikérdezést, kerti munkát, főzést. A bükki munkák most két napokra szűkülnek, de azokat hetente kétszer végzem. Kénytelen vagyok egyfajta sorrendet felállítani az egyes ültetvények között az elvégzett munkák sorrendje miatt, hiszen hétből hét nap jelenlét esetén sem tudnám a 6 hektárt az elvárt igényességgel művelni, Nagytarcsáról ingázva meg egyenesen lehetetlen a küldetés. Így a „szerencsés” parcellákon igyekszem rendet tartani, a többin meg a tűzoltás marad a fennmaradó idő függvényében. Ide értendő, hogy a 19-es borokkal is van még feladat a pincében, a lepalackozott tételeket is címkézni, csomagolni kell és persze a ritkább kiszállításoknak is eleget teszek. Mindezt egyedül, amiben azért mégis van számomra valami megnyugtató. Bízom a szőlőkben, hiszen gondját viseltük az elmúlt években, remélhetően komoly bajuk nem lesz idén, ha esetleg itt-ott elcsúszunk.

A futó projektek kapcsán a Vén-hegy erózió-elhárítási munkái a tavalyi kár után megkezdődtek, kb 300 köbméter földnél tartunk a visszatöltésben és úgy 80%-on állunk. Tudtam, hogy sok lesz, de ez engem is megdöbbentett. A tőkehiány kb 20%-os, amire még rájön egy kevés a munkagép mozgása miatt, de sajnos áldozatokat kellett hozni, hogy emberi idő alatt végezzünk. Itt fog fakadni először a szőlő, már várom, hogy láthassuk zöldelni a „fiatalokat”.

A Szövetség a Bükki borvidékért formációnk decemberben egyesületté alakult, a kollégák megtisztelő választása alapján elnyertem az elnöki szerepet, így már papírom is van róla, hogy kötelességeim vannak az üggyel. Persze a csapattal igyekszünk szétosztani a feladatokat, de ebbe a folyamatba is belerondított a vírus. Első közös rendezvényünket terveztük áprilisban, illetve készül az első bükki közösségi bormárka is, ami persze így is palackba kerül, csak épp a promócióját nem nagyon kell most elvégezni. Mindezek mellett elkezdtük megszervezni a borvidék első olyan borszeretőkből álló körét, akiknek szívügyük a borvidék és akiknek időről-időre zárt kóstolókon mutathatnánk be a tematikusan összeállított borokat. A kialakult helyzetben el kell gondolkodnunk egy online borkóstoló megtartásán is, ami kicsit erőltetetten hangzik, de legalább kizökkentené a hétköznapok bezártságában a tisztelt borbarátokat.

A Csecslyuki-pincesor ügye kisebb léket kapott, miután a területet birtokló mezőgazdasági zrt. felajánlotta 1 forintért a 4,5 ha belterületi ingatlant a bogácsi önkormányzatnak megvételre. A testület egyhangúan elutasította az ajánlatot, mivel nem szeretne újabb gondot venni a nyakába. Ez egy érdekes nézőpont a véleményem szerint, hiszen egy települési önkormányzatnak többek között a települése belterületi (és külterületi) részeinek a rendben tartása is feladata volna, de az élénk turizmus ellenére sincs erre keret (?) vagy szándék (?) Bogácson (a szavazás még a  vírus előtt történt). Különösen úgy érdekes a helyzet, hogy az elmúlt években a tulajdonos nem végzett érdemi tevékenységet (takarítás, területrendezés) az érintett pincesoron, ahol az illegális szemétlerakásnak és az ápolatlan környezetnek hála a többnyire bogácsi pincetulajdonosok pincéinek értéke szép lassan elolvadt és így ma egyáltalán nem piacképes. Egy barátom mondta erre, hogy Cserépváralján sincs pénz kaszálni, de ott legalább csend van…. Akárhogy is történt mindez, új megoldás után kell néznünk, hogy gazdája legyen ennek a geológiailag, történelmileg és turisztikailag nagy potenciálú falurésznek. Az ötletek és a tettestársak is szaporodnak, úgyhogy van remény!

Mindenkitől elnézést kérek, hogy nem sikerült pozitívabbra ez a bejegyzés, remélem a következő vidámabb lesz. Addig is vigyázzatok magatokra! (Ugyanitt vírusból kigyógyult szőlőmunkásokat keresünk)

BLOG